Sobieski emlékkönyv. Sobieski III. János lengyel király halálának 300. évfordulója alkalmából rendezett konferencia anyaga - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 5. (Esztergom, 1999)

Broucek, Peter: Lengyel katonai segítségnyújtás Magyarország részére a XVII. században

Broucek, Peter: Lengyel katonai segítségnyújtás Magyarország részére a XVII. században 1408-ban a Boszniából érkező portyázó oszmán csapatok átlépték a Krajnai hercegség határát, és a mai Szlovénia területén fekvő Möttling (Mettlika) környékén fosztogattak. Ez komoly fenyegetést jelentett az osztrák uralkodóház akkori területeire. A veszély csak 1699ben, a Habsburg császár és király szolgálatában álló Savoyai Eugen herceg jelentős győzelmeit követő karlócai béke megkötésével szűnt meg. Ekkor ért véget a Szent Korona országának, Magyarországnak immár 200 éve tartó fenyegetettsége és megszállása, amely 1456ban a nándorfehérvári - ma Belgrád, akkoriban Görög-Weissenburg - csatával kezdődött, ahol a legendás törökverő és kormányzó, Hunyadi János, illetve Kapisztrán János, pápai küldött által vezetett seregek még fölényes győzelmet arattak a törökök felett. Éppoly tisztelettel emlékezünk ezekre a katonákra, uralkodókra és papokra, mint a nagy lengyel királyra, Sobieski Jánosra, aki az oszmán csapatok elleni csaták hőseként felszabadította Bécset és Esztergomot a török hódoltság, a megszállás és a háborúskodás terhe alól. Ausztria, a magyar Szent Korona és a Vencel-korona országai (Csehország, Morvaország és Szilézia), valamint Lengyel-Litvánia, a pápaság és időszakosan a Német-Római Császárság támogatását élvezve álltak szemben a török birodalommal. 1453-ban, a nándorfehérvári csata előtt három évvel az oszmán II. Mehmed szultán elfoglalta a Bizánci Birodalom székhelyét, Konstantinápolyt, és Isztambul néven új fővárosának nevezte ki. Ekkortájt keveredett az oszmán dinasztia uralkodóinak mongol eredetű egyetemes uralkodási vágya a római-bizánci világbirodalmi törekvésekkel. A kalifátus megszerzésével Selim szultán uralkodása idején, 1518 körül mindez kiegészült azzal a gondolattal, hogy az uralkodóház tagjai Mohamed próféta örökösei és az igaz hit terjesztői, hiszen az iszlám jog szerint az iszlám uralom az egyedüli törvényes. A más vallásúak, a „rajahok", azaz a nyáj számára egyetlen feladat maradt csupán: adóikkal a lovasság és a gyalogság eltartása, illetve a katonai diktatúra erősítése, mely együtt járt egy magasan fejlett kultúra kialakulásával. Mindenek előtt a XV. századi pápák fáradoztak azon - eredménytelenül -, hogy ligát vagy szövetséget hozzanak létre e nagyhatalom ellen. A keresztes hadjáratok eszméje ekkora megfakult. Hacsak az ország védelme azt nem indokolta, az európai hatalmak nem kívántak háborúzni. Főleg nem a szultán modern, központi hadserege ellen, melyben a XIV. század végére a janicsárok, mint a gyalogság elit alakulata, a pasaságoknak nevezett tartományokban a hűbéresekből álló nehézlovasság, a szpáhik emelkedtek ki. A lakosságnak, amely a rendszerint Drinápolynál (török neve: Edirne) összeállt sereg vonulási útvonala mellett lakott, az akindzsik okozták a legnagyobb károkat. Az akindzsik könnyűlovasok voltak, akik nem zsoldból, hanem rablásból és fosztogatásból éltek, és a reguláris sereg előtt vonultak. A helytartó pasák, illetve a nagyurak katonái mellett számolni kellett a XV. században önként behódolt vazallusok segédcsapataival is. Ilyeneket állítottak