Sobieski emlékkönyv. Sobieski III. János lengyel király halálának 300. évfordulója alkalmából rendezett konferencia anyaga - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 5. (Esztergom, 1999)
Wójcik, Zbigniew: Sobieski János politikájának dilemmái
dox egyházának függőségét a moszkvai patriarchátustól, tehát Sobieski terveinek teljes csődjét jelentette. Az 1686-os moszkvai szerződésnek ez az egyházi rendelkezése Lengyelország történelmét illetően rendkívül veszélyesnek mutatkozott a XVIII, században. (Az oroszok beavatkoztak a pravoszláv egyház és az állam kapcsolatába, valamint a Köztársaság belügyeibe.) Sobieski baltikumi terveinek kudarca többek között azt jelentette, hogy a Sobieski család vágya a Porosz Fejedelemségekben az örökletes monarchiát illetően örökre délibáb maradt. III. János és felesége Mária Kazimiria megpróbáltak valahol máshol családjuk, konkrétan legidősebb fiuk, Jakab számára örökletes hatalmat találni. A lengyel királyi pár a bécsi s rögtön utána a magyar hadjárat idején az elérhetetlen után nyúlt - a magyar koronát is megpróbálta Jakab számára megszerezni! E szándékok teljesen irreálisak voltak, mert nemcsak a Habsburgok, hanem Thököly Imre kuruc vezér határozott ellenállásába is ütköztek. Thököly azonban kétarcú politikát folytatott, el akarta ugyanis nyerni Lengyelország támogatását a Habsburgokkal szemben, ezért szívesen épített ki közvetlen kapcsolatokat Sobieski Jánossal és Mária Kazimiriával. Thököly diplomatái, ügynökei a lengyel udvarban, Marisienka királynénál múlatták az időt. A lengyel-magyar diplomáciai kapcsolatok élénkülése nem hozott eredményt, de érdemes ma felidézni Sobieski János szavait a magyar hadjárat alatt Pozsonyban a feleségéhez írt egyik levélből (1683. szeptember 28.) „Thökölyt, lelkem, nem szeretem, de nagy rokonszenvet érzek a magyar nemzet iránt." Ismételjük: a magyar korona nem csak azért volt elérhetetlen Jakab királyfi számára, mert Lipót császár határozottan ellene szegült, hanem azért is, mert Thököly, bár szívesen vette volna a lengyel király segítségét hazája nemzeti céljainak megvalósításában, Szent István koronáját inkább a saját, mint az ifjú Sobieski fején akarta látni. A dinasztikus tervek Moldvában és Havasalföldön szintén sikertelenek maradtak, főként III. Jánosnak a 80-as évek végén elszenvedett katonai kudarcai miatt. Mindenek előtt az 1686-os sikertelen moldvai hadjáratra gondolunk. Ezen a területen mégis reálisabb távlatok kecsegtettek, ugyanis itt a Habsburgok azokat kevésbé ellenezték. A „Szent Liga jármában", (így nevezi a lengyel histográfia Sobieskinek a bécsi győzelem után folytatott politikáját), III. János a törökök ellen az iszlám világban próbált szövetségesek után nézni, s nemcsak az oszmán birodalom hagyományos ellenségénél, a szunnita Perzsiánál, hanem a krími tatárok körében is. Ezek a törekvései sem vezettek sikerre. Ellenben következetes politikájának köszönhetően, bár habozva, de a győzelemig végig vitte az ottomán portával és a krími kánsággal folytatott sokéves háborút. Halála (1696) után a Szent Liga tagjai és Törökország nemzetközi békeszerződést írtak alá 1699-ben Karlócán. Lengyelország visszanyerte Podóliát. Sobieski halála után érte el azt, amiért éveken át küzdött: a háború befejezését a török birodalommal, s azt, hogy a viszony Lengyelország és Törökország között teljesen megváltozott. Törökország, amely nemrég még Lengyelország első számú ellenségének számított, a XVII. század végétől a nemzetközi politika porondján jóindulatú partnerré vált. Egy oldalra kerültek, mindkét államot egyazon veszedelem fenyegette: a szomszédságában megerősödő hatalmas birodalom: Oroszország. 1667-ben Lengyelország királynéjának, Mária Lujzának a temetésén, az őt búcsúztató chelmnói püspök, a királyság későbbi prímása, Jan Stefan Wydzga, egyébként sajátos szö-
