Sobieski emlékkönyv. Sobieski III. János lengyel király halálának 300. évfordulója alkalmából rendezett konferencia anyaga - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 5. (Esztergom, 1999)
Wójcik, Zbigniew: Sobieski János politikájának dilemmái
se a Brandenburggal folytatott háborúban kudarcot vallott, végleges veresége megpecsételődött a fehrbellini csatatéren (1675-ben), majd a Porosz Fejedelemségben. A dánokkal folytatott háborúban a svédek döntő vereséget szenvedtek a tengeren. Nyugat-Európában szintén homlokegyenest megváltozott a helyzet. A győztes XIV. Lajos békeszerződések sorát kötötte meg ellenfeleivel, többek között Frigyes Vilmos választófejedelemmel Saint-Germain-en Laye-ben (1679). A „Spree-i Róka" (Frigyes Vilmos) ellenségből napról napra egyre inkább szövetségesévé vált a francia uralkodónak, semmi különös nincs tehát abban, hogy ebben az új politikai felállásban XIV. Lajos már nem támogatta tovább a lengyel királyt, s nem más egyéb (pl. a belső ellenzék), hanem éppen emiatt fulladtak kudarcba Sobieski Jánosnak a baltikumi politikával összefüggő nagyszabású tervei. E messzelátó tervek kivitelezhetetlensége miatt, Sobieski úgy döntött, visszatér az ebben a korszakban hagyományos, a Habsburgok melletti és török ellenes politikához. De itt rögtön felvetődött egy fontos Közép-Európa akkori politikai helyzetével összefüggő alapkérdés: Oroszországgal Törökország ellen, vagy inkább Törökországgal Oroszország ellen? Voltak olyan pillanatok, amikor Sobieski arra is kész volt, hogy a Portával együtt lépjen fel Írországgal szemben. Oroszországnak tulajdonképpen sohasem hitt. A Szent Liga Linzben történt megkötése (1684) után, amikor mind gyakrabban került szóba közös lengyel-orosz katonai fellépés, Sobieski világosan jelezte: a Krím elleni támadás esetén orosz seregek még szövetségesekként sem vonulhatnak át a Köztársaság területén, mert azzal veszélyeztetnék területi sérthetetlenségét. Az Oroszországhoz fűződő viszony alakulása elválaszthatatlan volt Sobieski politikájának más dilemmáitól, nevezetesen az ortodox és az unitus egyház ügyétől. A Köztársaságban élő pravoszlávok az 1589-ben alapított moszkvai patriarchátus befolyása és ellenőrzése alatt álltak. Az egyházi unió nem érintette a lengyel-litván állam valamennyi pravoszláv vallású lakóját, az első időszakban az unitusok száma jelentéktelen volt. Sobieski Jan Zamoyski (1542-1605) nagyhetman és kancellár terveihez, a kijevi pravoszláv patriarchátus megalapításának gondolatához tért vissza. Ennek feltétele az volt, hogy Kijev ismét a Köztársaság határain belül legyen. Kihasználva a moszkvai államnak a sztrelecek lázadása által okozott súlyos válságát, 1682-ben akarta ezt a tervet megvalósítani. A lengyelországi pravoszláv egyház egyik méltóságához, Józef Szumlanski przemyśli püspökhöz intézett memoriáléjában többek között ezt írta: „ Talán nem jobb Kijevben látni egyházi és világi hatalmat, mint rabszolgaként Moszkvában keresni azt... Vajon nem jobb, ha Kijevben meg van a magunk egyházfője, mint ahogy meg van a magáé a moszkvai fővárosnak... többszáz évvel idősebb kijevi Szent Zsófia, mint a moszkvai Cerkev Soborna. " Azt a harcot, amelyet Sobieski Moszkva ellenében Lengyelország helyzetének javításáért folytatott, szintén elvesztette. Látható, egyértelmű bizonyítéka ennek az az „örökös békéről" szóló szerződés, melyet élükön Krzysztof Grzymultowski poznani vajdával a lengyel diplomaták 1686. május 6-án írtak alá Moszkvában. Nem lehet kétségünk afelől, hogy „Grzymultowski szerződése" (Lengyelország szerte így nevezték), a Köztársaság legnagyobb XVII. századi diplomáciai kudarca volt. Lengyelország lemondott Oroszország javára a Dnyepertől keletre fekvő összes területről, de Kijevről is, bár az e hatalmas folyónak a nyugati vagyis a jobb partján van. De nem ez volt a legnagyobb baj. A szerződés 9. pontja nemcsak de facto, hanem most már de iure is kimondta a lengyel-litván állam orto-
