Sobieski emlékkönyv. Sobieski III. János lengyel király halálának 300. évfordulója alkalmából rendezett konferencia anyaga - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 5. (Esztergom, 1999)
Dr. Székely György: Magyarok és lengyelek közös jogar alatt (perszonálunió, közös királyválasztási tervek)
az első magyar uralkodó, aki aláírta a kancelláriától kiadott oklevelet. A perszonáluniókban különösen gyorsan áramló rendi képviseleti eszmekör Lengyelországban is a XIV. századtól fogva alakította ki a rendi, testületi hatalmi elképzelés tárgyiasítását. A Corona Regni, Corona Regni Poloniae és XV. századi formuláskönyvben szereplő sacra Corona Poloniae közjogi fogalmak egyazon eszmei vonulat mindkét országban kiteljesedését mutatják. Várnai Ulászló országlásának és vértanúságának emléke kétségkívül hozzájárult a Jagelló-dinasztia iránti magyar rokonszenvhez több nemzedéken át. Ennek jellege mégiscsak megváltozott. A jeles hungarológus, Jan Dąbrowski krakkói professzor 1936-ban egészen nyíltan írt arról, hogy IV. Kázmér lengyel király azon fáradozott, hogy Mátyással, a nemzeti királlyal szemben saját fiát ültethesse a magyar trónra. Mivel Mátyás a Jagellókkal Csehországban is vetélkedett, ez összeütközésre vezetett és mindkét nemzet sok erőt fecsérelt el, bármelyikük számára eredmény nélkül. Valóban, IV. Kázmér második fiát, a magyar királylány anyától született Kázmért, a még csak 13 éves ifjút a Mátyás királlyal elégedetlen politikai erők hívták be a korona megszerzésére 1471-ben. Sereget hozott magával és egészen Hatvanig nyomult előre. De felismerve, hogy Vitéz János és Janus Pannonius mögött csak töredékpárt áll, s ennek egy része is sietett Mátyásnak alávetni magát, a lengyel királyfi visszavonult Nyitrára és onnan hazamenekült. Igényét később öccse János Albert újította meg. Ezt az epizódot bizonyos megértéssel írta le gróf Teleki Pál 1940-ben. Mátyás mindinkább foglya lett a birodalma határvidékein való terjeszkedés politikájának és ez mind idegenebb lett népe és hű emberei szemében is. Azok is eltávolodtak ettől, akik először segítették a királyt és európai humanisztikus légkört mozdítottak elő az udvarban. Ennek emléke nem halványult el két évtized alatt és Mátyás halála után a Jagellók főága ismét előállt a magyar trón követelésével. Képviselője most János Albert herceg volt. Már 1490. június 7-én a lengyel párt a Rákos mezején - akkor még Báthori István erdélyi vajda vezetésével - királyul kiáltotta ki a királyfit, ami ellen Corvin János és Jagelló Ulászló hívei rögtön tiltakoztak. János Albert támogatói erre távoztak a táborból, hogy a csonkává tett országgyűlés befejezettségét hangsúlyozzák. Myszkowski lengyel nemes sietett is Budáról haza, hogy János Albertet sereggel hívja Magyarországra a koronázásra. 1490. június 16-án már áthaladt Eperjesen. János Albert további tervei szempontjából ismételten hivatkozott az országgyűlés általi megválasztására (in campo Rákos generaliter et legitimé rex electus et proclamatus, máskor Dei grácia Regni Hungarie etc. generális electus). így fordulhatott elő, hogy királyi joggal élve Kassa melletti táborából 1490-ben birtokokat adományozott a hozzá hűtlen, neki engedetlen pap és nemesek földjéből. Bár főleg felvidéki urak csoportosultak a lengyel pártba, még a Székelyföldön is mozgolódást (mocio) váltott ki a lengyel herceg hírnökeinek megjelenése azzal az üzenettel, hogy örökre megőrzi jogaikat. János Albert érdekében tevékenykedett és harcolt Magyar Balázs, Mátyás hajdani hadvezére is, mígnem elesett. János Albert 1490-91. évi katonai akciói ugyan először kiterjedtek, de végül kifulladtak. A történelem folyamata azonban még a Nyugat-Európa fejlődése mögött egy vagy több árnyalattal elmaradt, a Visegrádon megegyezett országokban sem szorítkozott a nemesi társadalomra. Növekvő szerephez jutottak a városok és ebben támogató, sőt serkentő aktivitást mutattak a megegyező uralkodó családok. Ezért is ki kell emelnünk, hogy az egymást követő lengyel és magyar uralkodók kereskedelem-politikája semmiképpen sem célzott regionális elzárkózást, sőt éppen nyitás volt a nyugatibb Közép-Európa felé: Károly Róbert
