Szent Márton kispapjai. Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1943-1944 (Szombathely, 1944)
dozní, hogy Isten akaratának, a Szentséges Atya kívánságának eleget tudjunk tenni. Mindennap imáimba foglalom az Elöljáróságot és kérem a jó Istent, hogy segítse munkájukban. Valahányszor onnét az épületből letekintek, adoráció közben, vagy a memento vívorumban, vagy akkor, amikor magam maradok ott az Ür Jézussal egy kicsit beszélgetni, egyik tekintetem ide fog vetődni és belekapcsolom oda, az Or Jézus Szentséges Szívének áldó körébe az Elöljárókat. És most engedjék meg, hogy az édesatya szeretetével és melegségével fordulhassak az én drága jó fiaim felé, akiket szeretettel köszöntök, oly boldogsággal és olyan örömmel, amit szavakkal nehéz kifejezni. Édes jó fiaim! Engedjétek meg, hogy én most nektek egy-két atyai tanácsot adjak és ne feledjétek el, hogy püspök atyátok az első alkalommal miket mondott nektek. Édes jó fiaim! 1928-ban történt a váci püspöki palotában. Űjmisések jöttek a nagy szalonba, hogy Hanauer István püspöknek megköszönjék a kézföltétel által kapott kegyelmeket és résztvegyenek egy szeretetteljes agapén, utána pedig a joghatóságot és a dispoziciót átvéve induljanak ki a Duna—Tisza tájára lelkeket menteni. Mint szolgálattevő titkár tevékenykedtem ott. S ekkor történt, hogy amint körben álltak a fiatal fölszenteltek és várták a Püspök Urat, egy erős, barna újmisés elibém állt és azt mondta nekem: „Titkár Űr kérem, Maga nekem ezelőtt tíz esztendővel azt mondotta Pestújhelyen, amikor jelentettem, hogy kispap szeretnék lenni: Feri minden áldott nap mondd el a hivatásod kegyelméért a Memorare-t. Megfogadtam tanácsát. Elmondtam s most itt vagyok boldogan. Köszönöm szépen, hogy ezt a jótanácsot adta.“ Édes jó fiaim! Ez nekem olyan felejthetetlen emlékem, hogy amikor először találkozom veletek, nem tudok mást mondani nektek, mint ezt. Minden áldott nap imádkozzátok el a hivatás szent kegyelmének megőrzését a Memorare-t. Magam a Boldogságos Szűzanya különös közbenjárásának köszönhetem, hogy 15 esztendős koromban a damaszkuszi jelenéshez hasonlóan — ha nem is külsőleg, de belső formáiban — kiforgatott a lelkemből mindent, és nem tudtam mást tenni, mint mentem Krisztus után, aki belenézett a lelkembe. Ő vitt, de ezt a Szűzanyának köszönhettem. És ezért imádkoztam mindennap a Memorare-t, hogy eZt a hivatást megtarthassam. De talán ti most azt mondjátok: „Pár hónap, aztán fölszentelnek, pap leszek, hivatásom megvan.“ Nemcsak arra értem én, hogy elérkezzünk az oltárhoz, hanem arra is, hogy az én hivatásom előttem mindig a legszentebb természetfölötti fényben ragyogjon és necsak egyszerű kötelességnek nézzem azt, ne csak egyszerű kenyérkeresetnek, ne csak olyan dolognak, amelyet elvégzek, de utána becsukom a könyvet, munkát és másfelé nézek; hanem olyannak, ami az én egész lelkemet, életemet, gondolkodásomat, akaratvilágomat teljesen betölti. Ne gondoljátok, hogy készen vagytok, amikor az ordinációban 7
