Csősz László: Konfliktusok és kölcsönhatások. Zsidók Jász-Nagykun-Szolnok megye történelmében - Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei 12. (Szolnok, 2014)

II. Az integráció kora (1780-1918)

akadályai. A kormányzat támogatta a modernizációt, ösztönözte az infrastrukturális és gazdasági beruházásokat. A vámhatárok eltörlése és az ipari-kereskedelmi tevékenység valláskülönbség nélküli biztosítása (1851) konjunktúrát indított el. A meginduló vasútépítések, a gyárak és hitelintézetek alapítása hatalmas lehetőséget nyújtottak a tőkeerős zsidó vállalkozóknak.

Az utolsó jelentős bevándorlási hullám Magyarország felé 1846-ban indult el. Előzménye a lengyel felkelés és a nyomában kitört, pogromokkal kísért galíciai parasztlázadás volt. Közben Nyugatról is folytatódott a kedvező gazdasági lehetőségek által vonzott bevándorlás. Ennek nyomán 1846 és 1850 között a magyarországi zsidóság lélekszáma egyharmadával, aránya 2,7 százalékról 3,7 százalékra növekedett. A bevándorlás üteme a kiegyezés idejére jelentősen csökkent.119 Ennek ellenére az antiszemita közgondolkodásban mai napig tartja magát a nézet, hogy a 19-20. század fordulójáig óriási keleti zsidó tömegek özönlöttek az országba. Ez azonban nem igaz: 1870 után a fokozatosan elapadó bevándorlást már meghaladta a nyugati irányú kivándorlás. A zsidó népesség dinamikus gyarapodása a dualista korszakban elsősorban a kedvező demográfiai mutatóknak (magas születési arányszám és csökkenő mortalitási ráta) volt köszönhető.120 Más kérdés, hogy a megélénkülő belső migráció, jelentős népesség-átrendeződés és urbanizáció következtében számos város lakosai ezt ilyen módon élték meg.

1848-49 átmenetileg véget vetett a Jászkunság közigazgatási önállóságának. A három kerületet a Habsburg hatóságok a környező megyés települések beolvasztásával járásokra tagolták, élükre kapitányokat neveztek ki. A zsidóság állandó megtelepedése elleni küzdelem ezután is folytatódott, bár a frontvonalak valamelyest átrendeződtek. 1849 előtt a zsidók távoltartásának legfőbb letéteményese a konzervatív kerületi vezetés volt. Velük szemben a Helytartótanács és a nádor ellenőrző, szabályozó funkciót töltött be. A tanácsok álláspontja tagjaik érdekei és a helyi „közvélemény” függvényében változó volt, de a reformkor évtizedeiben mindinkább hajlottak (jól felfogott érdekből) a zsidó vállalkozóknak tett engedményekre. 1849 után viszont a tanácsok lettek az ellenállás fő letéteményesei. A birodalmi hatóságok által kinevezett jászkun főkapitány ekkor már egyértelműen támogatta a jogos kérelmeket. A helyi vezetők változatos jogi és bürokratikus eljárásokkal még évekig ellenálltak felettes hatóságuk döntéseinek. A birodalmi törvények által jogokban részesített zsidók letelepülése elleni tanácsi határozatok a hazafias tiltakozás egyik formáját jelentették. 1853-tól bevezették az osztrák polgári

Ezt először a kitűnő, de antiszemita felfogású statisztikus, Kovács Alajos állapította meg, aki némi csalódottsággal nyugtázta saját kutatási eredményeit. Kovács 1922. Lásd még Varga 1992. 71-73. p.

120 Kovács 1922. A témához lásd még Varga 1992., Don-Magos 1995.

42