Szikszai Mihály: Jász-Nagykun-Szolnok Megye közlekedéstörténete - Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei 7. (Szolnok, 2005)

VÍZI KÖZLEKEDÉS Tutajok, dereglyék A vízi közlekedés és szállítás egyik legősibb módszere az úsztatás. Ezt más eszközök hiányában tutajokkal végezték. Ezek olcsóbbak voltak a hajóknál, és építésükhöz sem kellett különösebb szakértelem. Ezért a közelmúltig, a folyókon lefelé történő szállításnál gyakran használták. A középkor folyamán a tutajok indítása a Tisza felső szakaszán, ún. kötőhelyekről történt. A tutajeresztés a folyószakaszt tagoló állomáshelyeken át, az alsóbb részeken kiépült fogadó állomásokig tartott. A XIX. század végére azonban a tutajozás virágkora véget ért. Addig az eszköz főképp két célt szolgált. Egyrészt az erdélyi sónak az ország belső területeire szállítását segítette azzal, hogy a bányáktól a Tisza menti városok (Tokaj, Szolnok, Szeged) sótáraiba, sóházaiba juttatták a többnyire 25-50 kg súlyú sótömböket. Innen már tengelyen, sóhordó szekéren és kocsikon továbbították a folyóktól távolabbi vidékekre. A sóforgalom mennyiségéről tudósít 1861-ből a Vasárnapi Újság. Ez Szolnokról megemlíti, hogy a Tisza-parti város az egyik fő célpontja a máramarosi sószállításnak. Innen ekkor évi 500-600 ezer mázsa sót hajóztak, vagy fuvaroztak tovább Pestre, Dunavecsére és Hatvanba. Az egyes tutajokra helyezhető só mennyiségét központi rendeletek szabályozták, melyek a biztonságos szállítás érdekében, még a tutajok összeállításának módját is megszabták. A tutajozás, faúsztatás másik célja és haszna, a fában szegény Alföld ellátása volt ezzel a létfontosságú tüzelő- és építőanyaggal (gerenda, léc, fazsindely stb.). A folyók menti jelentős tutaj fogadó helyeken, a kikötők egyidejűleg helyet adtak fatelepeknek, fűrésztelepeknek, fafeldolgozó üzemeknek is. Többek között ez a magyarázata, hogy éppen e városokban jött létre jelentős faipar, és a vízi közlekedés szempontjából kiemelten fontos hajóépítés. Szolnokon a kincstári kikötőbe, a „Nagy-Portusba" érkezett a tutajok nagy része. Innen lovak, ökrök segítségével vontatták partra a hatalmas szálfákat, majd a fűrészüzemekbe szállították azokat. A Tiszán egészen 1944-ig úsztak tutajok az alföldi fürészüzemek felé. A rendszeres szabályozások előtt a Tisza mocsarak, ártéri erdők, ligetek övezte mederben kanyargott forrásától a titeli torkolatig, mintegy 1.419 km hosszan. A folyó már a középkorban a tutajok sokasága mellett hajókat is hordozott.

194 A szállítóhajók legegyszerűbb fajtája a dereglye, mely felfogható egy nagyméretű ladikfélének. Deszkából készült, bordázott, széles, lapos fenekű, többnyire mindkét végén csapott, tompa orrú, alacsony építésű, sekély merülésű vízi jármű DEZSÉNYI Mihály-HERNÁDY Ferenc : A magyar hajózás története. Bp. 1967. 55. p. 83