Szikszai Mihály: Jász-Nagykun-Szolnok Megye közlekedéstörténete - Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei 7. (Szolnok, 2005)

volt. Mérete igény szerint változott (2-4 m széles, hossza 6—8-tól akár 20-30 inig terjedhetett), s alapvetően a szállítandó tehertől függött. A Tiszán közlekedtek azok a jellegzetes dereglyék, amelyeket „bőgős hajónak" neveztek, mert a tetejes hajó orrtőkéje a nagybőgő fejére emlékeztetett. A „bőgős hajók" mezőgazdasági terményeket és építőanyagot is szállítottak. A búzaszállítás az első világháború végére megszűnt, így ezután csak kavics és homok fuvarozásra használták őket. A kisebb dereglyéket általában nagy evezőkkel mozgatták, a nagyobbakat azonban gyakran a partról vontatták, emberi vagy állati erővel. A hajóvontatás elengedhetetlen feltétele volt, a jól karbantartott partmenti sáv, a vontatóút. Vontatóútnak a folyók vontatásra alkalmas partján végighúzódó, fáktól, bokroktól megtisztított, változó szélességű sávot nevezték. A vontatóutak gondozását törvények, jogszabályok, intézkedések írták elő, a parti birtokosok számára. Ez a XIX-XX. század fordulóján már az egyes folyammérnöki hivatalok feladata volt. A vontatóút biztosítását szolgálta, hogy egyes szakaszokon a kataszteri térképen is feltüntették. Levéltárunkban egy helyszínrajz Szolnok város határában, a Tisza bal partján húzódó hajóvontató utat ábrázolja 1886-ból. De előkerült olyan vázlat is, amely a Körös Kunszentmárton alatti szakaszán jelöli a hajóvontatásra szolgáló folyó menti utat. A vontatás egyik legveszélyesebb, és legizgalmasabb része a part váltása, mely az irányításban és a hajtásban egyaránt nehéz feladat elé állította a hajósokat és a vontatókat. A vezényszó után ostorcsapásokkal, kiáltásokkal ösztökélték az állatokat, s a felgyorsult hajót a kormányos a másik partnak irányította. Majd hirtelen leoldották a hajót a kötélről, s azt lehorgonyozták (népies nyelven „lemacskázták"), vagy evezőkkel segítették tovább. A hajósok a vontatókötelet ladikkal a partra tették, míg a vontatók a lovakat átúsztatták, vagy lovas dereglyével vitték át a partra. Ez a dereglye speciális jármű volt, orra hegyes, fara lapos, mérete a hajó nagyságától függött, s annyi ló fért bele, amennyi a hajó vontatásához magas vízálláskor szükséges volt. A megyében lévő dereglyék XX. század eleji állapotáról átfogó képpel rendelkezünk, mivel az alispáni hivatalhoz beadott kérvények alapján kaptak a járművek hajólevelet. Ezek hat fahajóról tudósítanak. 191 l-ben a Grünhut József és Fia Cég három hajóval rendelkezett, s valamennyi Szegeden épült. A 190 tonnás „Szylveszter" 33 m hosszú és 8 m széles, a 280 tonnás „Szent-Pál" 35 m hosszú, 8 m széles, míg a 170 tonnás „Helén" 30 m hosszú és 7 m széles volt. Mellettük Molnár Antal és Hajczik Imre vállalkozók „Győző" nevű hajója járta a Tiszát, míg özvegy Molnár Ferencné „Mariska" nevű 24 vagonos fahajója főként a Felső-Tisza vidékéről szállított árut. A hatodik, a „László" elnevezésű búzaszállító fahajó, eredetileg Grünhut József tulajdonát képezte. 1913-ban a fedeles uszályhajó 2700 q hordképességű, 41 m hosszú és 8 m széles volt. Később került Balta György tulajdonába. Ez volt Szolnokon az utolsó tetejes hajó, amely búzát szállított. A búzaszállítás lezárulása után 1927-ben lebontották 84