Hegyi Klára; Botka János: Jászberény török levelei; Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez - Szolnok megyei Levéltári Füzetek 11. (Szolnok, 1988)

visszaélés a szandzsákbégek kedvelt jövedelemszerzési módszere volt az egész birodalomban, ahogy ezt a szultáni törvények megismételt tilalmai bizonyítják. (Magyarországon alig ismerünk rá példát, hiszen a 17. században itt a halálos ítéleteket már általában városi magyar bíróságok hozták meg és hajtották végre; ez a török hivatalnokoknak csak annyi munkát adott, hogy megszabták és eltették a végrehajtási engedélyekért járó pénzeket.) Erőszakos halálesetek után a törvény szerint vagy a gyilkos tartozott vérdíjjal (86. sz.), vagy ismeretlen tettes esetén az a helység, amelyben vagy amelynek földjén a gyilkosság történt. (Ennek logikája a következő: minden település lakói felelősek a közbiztonságért, kötelesek megvédeni egymást és a hozzájuk érkező idegeneket mindenfajta támadással szemben. Ez a földekre is áll olyan távolságban, ahonnan az emberi segélykiáltás behallatszik.)

12 A törvény természetesen nem tekintette gyilkosságnak a véletlen balesetekből származó haláleseteket, s a hódoltságban a rendeletek azt is tiltották, hogy török és magyar katonák összecsapásainak áldozatai után a közelben fekvő helységektől bárki vérdíjat szedjen. A rendelkezések és tilalmak azonban — minthogy biztos jövedelemforrástól akarták megfosztani a hivatalokat — most sem használtak. A balesetek után nemcsak a Jászságban (77., 120., 127. sz.), hanem másutt

13 is követelték a vérdíjakat, a katonák csetepatéi miatti megtorlás viszont inkább a határhoz közelebb eső területeken, így a Jászságban (29., 62—65., 121—122., 126. sz.) jelentett komoly megterhelést az adózók számára. Az örökösödési ügyek a kádik hatáskörébe tartoztak; nagyobb helyeken, ahol több bíró működött, a hagyatéki bíró (kasszám) foglalkozott velük. A törvény szerint csak akkor szabadott és kellett felosztaniuk az örökséget, ha az örökösök között kiskorú vagy távollevő akadt, vagy az örökösök maguk kértek osztást. Ilyenkor a hagyaték értékéből ki kellett fizetniük az elhunyt esetleges adósságait, s csak a tisztán maradó érték tizenöt ezrelékét tarthatták meg örökösödési adóként (98. sz.). Az még a szelídebb visszaélések közé tartozott, ha a hagyatékot az illeték megemelése érdekében felértékelték; a jászberényiek — ahogy a többi hódoltsági város is — az erőszakos osztásokat nehezményezték, amelyek egészen addig fajultak, hogy az elhunyt két maradék állatából az egyiket az emin megtartotta (3., 15., 27., 54., 57., 59., 77., 98., 100., 123., 127. sz.). E törvényes vagy törvénytelen, de mindenképpen komoly jövedelmek miatt a török hivatalok éberen figyeltek minden halálesetre. Baleseteket és áldozataikat a lakosoknak sürgősen be kellett náluk jelenteniük, vizsgálatot kérni vagy esküvel tisztázni magukat a gyilkosság lehetséges vádja alól (30., 32., 133—134., 141. sz.). A titkolózás csak bajt hozott. Ha a halálhír nem a városvezetéstől futott be a kádihoz, előállíttatta a bírót (72. sz.). J. KRCSMÁRIK: Beiträge zur Beleuchtung der islamitischen Strafrechts, mit Rücksicht auf Theorie und Praxis in der Türkei. Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft 1904. 547. Nagykőrösön: SZILÄDY Ä.-SZILÄGYI S. Okmánytár. I. 188-189, 321-322; II. 52-53. Gyöngyösön: FEKETE L. Gyöngyös, 168. sz. regeszta. Rimaszombaton: BLASKOVIC, Rimavská Sobota, 219-220. 15