Hegyi Klára; Botka János: Jászberény török levelei; Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez - Szolnok megyei Levéltári Füzetek 11. (Szolnok, 1988)

Mind e kiszolgáltatottságon messze túltett az, amit a lakosságnak a katonáktól kellett, elszenvednie. A hivatali hatáskör a hivatalviselő fantáziáját és ezzel visszaéléseit is behatárolta valahol, a fegyvereik erejétől megittasult katonák azonban nem ismertek határt (hacsak nem tekintjük „hatáskörnek" azt, hogy a katonák a rablásra szakosodtak). Beszálltak a településekbe, élelmiszert, bort, „ajándékokat" vettek el erővel, házakat törtek fel, állatokat és kocsikat hajtottak el, embereket vertek meg, lovaikkal elárasztották a mezőket, mindennemű jog nélkül munkát követeltek (8—9., 13., 61., 69-71., 87., 104-105., 116-117., 119., 126., 140. sz.). A magyarországi frontszakasz speciális gondja volt a váltságdíjuk összegyűjtésében járó török és magyar rabok garázdálkodása, ami elsősorban megint a határvárakhoz közelebb fekvő vidékek lakosságát nyomorította.

14 A rabok és a lakosság kapcsolatát természetesen nem törvények, hanem kialakuló szokások és helyi rendelkezések próbálták szabályozni — katonákról lévén szó ismét eredménytelenül. A raboknak tilos volt hosszabb időre beszállni a helységekbe, ott ellátást követelni vagy éppen dorbézolni. Azok a török rabok, akik mindkét lábukon vasat vonszoltak annakjeiéül, hogy még nem szedték össze váltságdíjukat, egyszeri ételen-italon kívül szekeret kérhettek egyik helységből a másikba. Azok, akik váltságdíjukat már összeszedték, de még nem szabadultak (s ennek jeleként egyik lábukon viseltek vasat), csak egyszeri ellátásra tarthattak igényt, kocsira nem. A tényleges követelések ezen persze messze túlnőttek (67., 70., 79., 92., 110., 118., 140., 142. sz.), a rabok még arra is rákaptak, hogy összegyűlt váltságdíjukat Berény és Gyöngyös lakóival vitették át a királyi Magyarországra (93. sz., FEKETE L. Gyöngyös. 134.sz.). A jászberényi török iratoknak van egy olyan csomója, amely egyedülálló a hódoltságban fennmaradt török levelek között. Azt a folyamatot őrizte meg, amelynek során a hódoltsági mezővárosok megszerezték előbb a rablók és fosztogatók üldözésének és megbüntetésének, majd általában az ítélkezésnek a jogát. Elszórtan több hasonló tárgyú irat maradt a török terület más városaiban is,

15 esetlegességük miatt azonban nehezen értelmezhetők: ez a huszonhét levélből álló jászberényi kollekció segíti a többi összefogását és értelmezését is. Közhely, hogy a századforduló másfél évtizedes háborúja teljesen lezüllesztette a közbiztonságot. Mivel sem a török, sem a magyar hatóságok nem tudták helyreállítani, mindkét fél fokozatosan a hódoltsági népre hárította, hogy szervezze meg önvédelmét. Pontosabban: beletörődött abba, hogy az önvédelemre rendezkedik be. A helyzet nem kis probléma elé állította a török hatóságokat. Az oszmán birodalom egyes vidékein — a Balkán félsziget vagy Grúzia hegyei között — a szultáni törvények is engedték a paraszti önvédelmet; Magyarországon azonban a törököknek ahhoz kel14

FEKETE L. Gyöngyös, 132., 134., 167., 170., 183., 202., 203. sz. regeszták. Miskolc török iratai 35. 15

HORNYIK J. Kecskemét II. 345-346. SZILÁDY Á.-SZILÁGYI S. Okmánytár I. 324-325.; II. 40—41. FEKETE L. Gyöngyös, a 127. sz. regcsztában hivatkozott rendelet. Engedély Dévaványának, datálatlan, OL Filmtár 2177.; Nyírbátornak 1663-ból, OL Filmtár 4763.; Miskolcnak 1676-ból, Miskolc török iratai 34.; Külső-Szolnok, Kis-Heves, Csongrád, a Kunság és Túr lakóinak 1666-ból, idézi SALAMON Ferenc: Magyarország a török hódítás korában. Bp. 1885.2. 305-306. 16