Hegyi Klára; Botka János: Jászberény török levelei; Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez - Szolnok megyei Levéltári Füzetek 11. (Szolnok, 1988)

rolandók a XVI. századi összeírások (1., 3—7., 10. sz.). A „föld élésre", a marhatartásra, a puszták szerepére vonatkozóan a következő dokumentumokból szerezhetünk ismereteket: 21., 25., 26., 28., 30-32., 34., 37., 45., 51., 56. sz. Iparral és kereskedelemmel kapcsolatos iratok száma 7, köztük a jászberényi vargák becses értékű céhszabályzata is (2., 13., 15., 16., 18., 20., 35. sz.). A felkutatott források magyar felek közötti ügyek iratai, így természetüknél fogva a törökkel közvetlenül kapcsolatos információkat kevésbé tartalmaznak. Néhányuk azonban ilyen szempontból is számba vehető: 5., 9., 24., 40., 51., 52., 55., 58., 60. Köztük az 1577. évi terjedelmes összeírás és az 1595-ös adatfelvétel szolgál sok törökökre vonatkozó ismerettel. A magyar levelek vizsgálata során feltűnik, hogy a levélrészletekből még a súlyos körülményekre történő hivatkozások alkalmával is többnyire elmaradnak, hiányoznak a törökök okozta károkra, esetekre történő hivatkozások, a felelősség áthárítására utaló megjegyzések. Azt is tapasztaltuk, hogy a jász közösségek a törökök által előidézett sérelmeket — ha mégis írtak ilyenről a magyar hatóságoknak — nagyon pontosan, konkrétan fogalmazták meg. Életveszélyes is lett volna másként tenni, hiszen az igaz szó is komoly következményekkel járt. A települések ugyanakkor gyakori postaváltásban voltak a török hatóságokkal, ill. azok megbízottaival is. A jászapátiak levélrészlete is jól példázza az efféle kapcsolatot 1676-ból: ,,az török urak pedig untalan postájok és leveleik által erőssen szorgalmaztattak bennünket..." Az ilyen posták, üzengetések, fenyegetések mögött pedig — tudjuk — szinte mindig a pénzhez jutás, a bírságok, illetékek megkaparintásának szándéka, a minél többet szerezni gyakorlat húzódott meg. Az iratanyagban még jónéhány, csak pár levéllel vagy csak egyetlen dokumentummal képviselt érdekességre bukkanhatunk, amelyek közül még csak egyre szeretnénk felhívni a figyelmet: a leveleken megőrzött községi pecsétekre. Községi és városi pecséttel ellátott irat 13 fordul elő válogatásunkban (2., 16., 25-28., 34-36., 38., 39., 52., 56.). A községi szervezetek működésének, az önkormányzati élet valóságának elvitathatatlan bizonyítékai ezek a levelek, azokból az időkből, amikor a pecsétes okmányokra jóval nagyobb szükség volt mint bármikor. így van ez akkor is, ha az adott viszonyok között olykor a pecséteknek sem volt meg a kellő erejük. A 13 levél közül a 2., 16., 28. számú dokumentumok őrizték meg a legértékesebb, mindeddig legrégibb jászkun pecséteket és sajátos motívumaikat: 1560-ból Magyarváros pecsétjében álló oroszlán látható karddal, 1645-ből a jászberényiek ,,régi szokott pecsétje" keresztet tartó vitézi kart s a kereszten függő kürtöt ábrázol, míg 1639-ből a márialaki tegzes nemesek pecsétje tegezre metszett lóalakot örökít meg. A bevezető elsősorban a források fenti tartalmi csoportosításával kíván hozzájárulni a dokumentumgyűjtemény bemutatásához. A csoportosítást azon véleményünk említésével zárjuk, amelyet a feldolgozó munka során a termelési, társadalmi, igazgatási, eseménytörténeti adatok vizsgálata mellett a Jászság szűkebb, emberközelibb világába is bepillantva, azt is megfigyelve kialakíthattunk. Egy megnyerő, sőt tiszteletet parancsoló magatartáskép rajzolódott ki előttünk a jász közösségről. E kép részeit több tényező jelenti. Mindenekelőtt a rendkívül kemény viszonyok közepette végig tapasztalható, kitartó küzdelem vállalása a mindennapokért, és az az elszánt élniakarás, amely a kis és nagyobb közösségeket átfogta, összekovácsolta. Megfigyelhető róluk egy sajátos alkalmazkodó készség, az élet alakította íratlan szabályok felismerésére és al187