Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 34. (Szolnok, 2020)
ADATTÁR - MÁKOS JUDIT: 115 éve született TABÁK LAJOS szociofotográfus. Szemelvények Tabák Lajos életéből
A sok szenvedéstől testileg gyengék voltunk, de lelkileg hozzáedződtünk a halálhoz, a halottakhoz. Szana Antal elmúlása azonban - hiszen fiatalkorú barátunk, mindvégig elvtársunk, testvéri harcostársunk volt ő, - mélyen megrendített, elkeserített bennünket. Kardos Jenő sokáig szólni sem tudott, Berkovits szinte megzavarodott. 1943. január 15, este 10 óra volt. Az élőknek döntenie kellett. Tizenegyen verődtünk össze a szökéshez. Elindultunk. Borzalmasan hideg, sötét éjszaka borult ránk. A hómezőt csak a sűrűn egymást követő rakétabecsapódások, s az ezek nyomán támadt lángoló tüzek világították be. És bár valamennyien ismertük a környező terepet, ezen az éjszakán nem igen tudtunk tájékozódni. Csak mentünk, éhesen, álmosan és fáradtan a fagyos szélben. Néhány óra elteltével utolértük a mi alakulatunk egyik lemaradt trénszekerét. Idős, hozzánk mindig jóindulatú Nógrád megyei szegényparaszt keretlegény akkor már csupán egy lóval kínlódott, a másik - mondotta - kilehelte a páráját. Kérdeztük tőle: hol van, merre jár a törzs, mert - érthető - nem akartunk vele összetalálkozni. Fogalma se volt, de nagyon félt, hogy az úton elhullott lóért őt teszik felelőssé. Néhány percen belül összerogyott a másik ló is, mire hozzánk csatlakozott. Örült szegény, hogy nem maradt egyedül a számára kilátástalan éjszakában. Hamarosan elértünk egy falut. Ott három-négy magyar katona arra kényszerített bennünket, vegyük át tőlük a csákányokat, készítsünk futóárkot és géppuska fészket. Egy-két percig nézték a fagyott földdel való viaskodásunkat, aztán eltűntek. Mi is abbahagytuk a munkát, eldobtuk a csákányokat, majd tovább mentünk. Behúzódtunk egy fából épült magtárba, ahol már többen pihentek, s közülük valaki tüzet rakott egy vaskályhában. Igen ám, de a kályhacső és a kémény között nem volt meg az összeköttetés, így a feltörő láng meggyújtotta a padláson levő szalmát. A magtár lángolva égett, mire a környéken már ott járó szovjet alakulatok rakétatüzet zúdítottak a magtár területére (ahol egyébként egy magyar katonai alakulatnak a parancsnoksága volt elhelyezve). Elfogtak, és azzal vádoltak bennünket, hogy mi okoztuk a tüzet, azért, hogy „jelt" adjunk a vörösöknek. Közölték, hogy amint megvirrad, haditörvényszék elé állítanak bennünket és a helyszínen kivégeznek; aztán bezártak egy másik épület kamrájába, de már csak nyolcunkat, mert a sötétség leple alatt három elvtársunk megszökött. Az elzártak között velem volt Kardos, Berkovits a szolnokiak, Gordon, Fülöp és Prétz a debreceniek, továbbá Zádor elvtárs a szegediek közül. És ott volt még a hódmezővásárhelyi Erdei (István?) is, aki titokban rajzolva örökítette meg gyalogmenetünknek Gomel-tól Sztari Oszkol-ig tartó keserves eseményeit; a tábori csendőrség azonban egy motozás alkalmával észrevette és elkobozta a rajzokkal teli blokk-füzetet. Azokkal az elvtársakkal, akiknek sikerült megszökniük, soha többé nem találkoztam. Nyugtalanul vártuk a reggelt, a haditörvényszéket. Feltűnő volt azonban, hogy az épület körül egyre nagyobb lett a csendesség. Aztán reggel orosz civil emberek nyitották ki a kamrát, kiengedtek bennünket, és elmondották, hogy a magyar katonaság (egy gépkocsizó osztag) minden felszerelését otthagyva elmenekült. 345
