Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 34. (Szolnok, 2020)

ADATTÁR - MÁKOS JUDIT: 115 éve született TABÁK LAJOS szociofotográfus. Szemelvények Tabák Lajos életéből

Szana Antal, szegény, nem bírta. És mivel idegei már előbb tönkre mentek, ez a sajnálatos körülmény meggyorsította nála a testi, fizikai leromlást. A büntetőszázadnak volt egy Dr. Nyitrai nevű orvosa (Harkányfürdőről került a miskolci börtönbe a foglyok közé), de pa­rancsa volt rá - nekem elmondotta, - hogy csak a keretlegénységet gyógyíthatja, csak annak a részére adhat gyógyszert; a mi részünkre, bármi is történjék a foglyokkal, még a munka alóli felmentés is tiltva van. Azért titokban adott egy-egy tablettát vagy orvosi ta­nácsot, és ezekből Szana Antalnak is jutott valami. Amíg bírták s ők maguk is el nem pusz­tultak, mások is igyekeztek a betegek segítségére lenni, például a Debrecenből származó Rényi András orvostanhallgató és egy Siklósi nevű gyógyszerész, aki valahonnan a Dunántúlról való elvtársunk volt. És milyen nagy szükség is lett volna segítségre!? December végén a 200 fogolyból álló leg­feljebb 50-60 főt voltak képesek munkára hajtani, de ezeknek a száma napról-napra tovább csökkent. A Vörös Hadsereg áttörése a voronyezsi frontszakasznak azon a részén, ahol mi voltunk, 1943 január 15-én következett be, a kora délutáni órákban. Ezen a napon már csak 25-30-an tudtunk valahogy kivánszorogni a mintegy 10 km-re távoli munkahelyre. A szolnokiak közül már nem volt köztünk Szana, és Martos sem. Ok, sajnos, olyan álla­potban voltak, hogy mozogni sem tudtak már, akár csak sokan mások, akik a végelgyen­gülés utolsó stádiumába jutottak. A riadó-parancs elhangzása után őrzőink pánikba esve, a foglyok egy részét maguk előtt hajtva, menekültek. Kardos Jenő szorosan mellettem volt egy mélyen kiásott gödörben. Nem teljesítettük a parancsot, ott maradtunk, s csak a sötétség beálltával indultunk meg, visszafelé a faluba, Liszkovóba, - Szánéért és a többiekért, akikkel az átszökést végre akar­tuk hajtani. A faluban csend volt, a fasiszták már elmenekültek. A parasztok elmondották, hogy a foglyok egy részét is elhajtották, de a járóképtelen betegeket nem bírták magukkal vinni. Még ráakadtunk Berkovitsra, aki a faluban bujt el, várt és keresett bennünket - Kar­dost és engemet, hiszen a szökésbe ő, Berkovits is be volt avatva. Együtt rohantunk aztán ahhoz az istállóépülethez, ahol rongyokban, trágyában feküdtek beteg elvtársaink, halot­tak és haldoklók. Martos még megpróbálkozott lábra állni, de visszaesett. Szegény Szana Tóni, még megértette a történteket. Azt, hogy a Vörös Hadsereg szétverte a fasisztákat, azt, hogy a bennünket kínzó keretlegények elmenekültek. Még csak néhány óra, mondottuk neki, és itt vannak a vörös katonák. Erőltesse meg magát, álljon fel, jöjjön ve­lünk kelet felé, hogy amikor a fasiszta utóvédek átfésülik a falut, már ne találjanak itt ben­nünket. De nem volt képes lábra állni. Nehezen kiejtett néhány szavából azt vettük ki, hogy örül a fordulatnak, de nem tud velünk tartani. Menjetek, mondotta, és mutatta lassú kézmozdulatával, s ha sikerül átjutni, forduljatok ti is a fasiszták ellen! Ekkor Berkovits - viszonylag ő volt köztünk a legjobb erőben - elsietett öreg kolhozparaszt barátunkhoz és elvtársunkhoz /aki elbújtatta volt őt a faluban/, hogy a magatehetetlen Szana Tónit fogadja be a házába. „József bácsi" - így emlékszem vissza, csak a keresztnevére - vállalta is, hogy segít, de mire Berkovitssal visszaérkezett az istállóba, Szana Tóni elvtársunk már nem élt. 344

Next

/
Oldalképek
Tartalom