Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 34. (Szolnok, 2020)
ADATTÁR - MÁKOS JUDIT: 115 éve született TABÁK LAJOS szociofotográfus. Szemelvények Tabák Lajos életéből
legénység holmijával, felszerelésével, fegyverzetével és lőszerével megrakott trénszekereket, de ugyanakkor a hátunkon cipeltük a saját „felszerelésünket". Napirenden volt a verés, kikötés, s már a gyaloglás alatt sokan súlyosan megbetegedtek. Jól emlékszem: mi, szolnokiak, viszonylag „tartottuk" magunkat, bár én az első 400 km után lesántultam, s ettől kezdve egy felszedett furkósbottal bicegtem tovább. Ekkor Berkovits Antal a szabókellékeket is szállító trénszekérre csempészte fel a hátizsákomat. De csak rövid időre könynyebbültem meg, mert a büntetőszázad parancsnoka hamar észrevette a „csalást", vissza kellett vennem a hátizsákot. Amikor azonban besötétedett, az éjszakai szálláshelyen (mindig a szabad ég alatt volt) Szana, Kardos és Martos mégis könnyítettek rajtam: zsákom tartalmának egy részét ugyanis áttették a magukéba. Egyszóval, annyi, oly sokféle és felháborító dolog történt velünk Miskolctól a Donig, hogy Szana Antal - aki az emberi jogok s a humánum mértéke szerint nézte és szenvedte a foglyok sanyargatását, s bár ő maga fizikailag heteken át elég jól bírta a véget nem érő szenvedéseket, - egyre idegesebbé, nyugtalanabbá vált. Kardossal, Berkovits-sal, Martossal és másokkal is próbáltunk hatni rá, különösen, amikor már a Don előtt voltunk, hogy őrizze meg a nyugalmát, bízzon benne, hogy a szovjet Vörös Hadsereg a tél folyamán offenzívát indít, s akkor - ahogy korábban vele is egyetértve elhatároztuk - haladéktalanul átszökünk a szovjet oldalra. Amikor november 6-án este Liszkovón egy kolhoz-istállóban elszállásoltak bennünket, s amint őrzőink a borzalmas hideg miatt védettebb helyekre húzódtak, a köztünk volt Kárpát-ukrajnai és szlovákiai elvtársak elmondották a kolhozban maradt néhány idősebb férfinek, nőnek, hogy a mi alakulatunk magyar, csehszlovák, ukrán, román és jugoszláv baloldali politikai foglyokból áll, egy magyarországi börtönből hoztak ki bennünket, mert mindannyian a szovjet nép barátai vagyunk. így hamarosan néhány vedernyi meleg tea és „ünnepi" főtt krumpli került be közénk az istállóba. Akkor - szovjet földön nem először - éreztük a proletár szolidaritás erejét, melegségét, és ami éppen a Nagy Október előestéjén jutott kifejezésre. Halkan énekeltük - több nyelven - az Internacionálét, majd, mint annyiszor, a családról beszélgettünk, s azt latolgattuk, vajon mi történhetett azóta, hogy minket elhoztak, az otthon maradt többi elvtárssal? November 7-én hajnalban kihajtottak bennünket egy bizonyos „védelmi vonal" földmunkálataira, este vissza az istállóba. így ment ez napról-napra. A hideg gyakran elérte a -40- 45 fokot. Az istállóban trágya volt, abban feküdtünk, együtt a patkányokkal, de legalább valamelyest védve a hidegtől. Ellátásunk gyatra volt, napokon át nem kaptunk kenyeret sem. Éhség, fagyott lábak és kezek miatt egyre többen dőltek ki, a foglyok nagyobbik fele december közepéig kidőlt a sorból. De félholtan is kizavarták az embereket dolgozni, pedig a talaj, ahol a bunkerokat ki kellett ásni, csaknem egy méter mélységig át volt fagyva, és mi felemelni is alig bírtuk a nehéz csákányokat. Egyre gyakoribbá váltak a kegyetlen büntetések, különösen akkor, amikor századparancsnokunk, a jól táplált és kellően meleg téli ruhába öltözött Érháti hadnagy személyesen, mérőszalaggal a kezében ellenőrizte a bunkerok mélységét és szélességét. 343
