Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 34. (Szolnok, 2020)
ADATTÁR - MÁKOS JUDIT: 115 éve született TABÁK LAJOS szociofotográfus. Szemelvények Tabák Lajos életéből
A börtönből napról-napra kényszermunkára vittek bennünket. A bánásmód embertelen volt. Egy alkalommal, amikor a Ferenc József laktanya udvarán levő latrinát a parancs szerint csupasz kézzel kellett volna kitisztítani, megtagadtuk a teljesítést. Ezért sokunk alapos verést kapott. Május közepén - a börtönben - megalakították belőlünk a „Miskolci VII. számú különleges büntető-századot". Polgári ruhánk karjára rávarrták a feketepontos sárga szalagot. Június közepén áthelyeztek bennünket a Sajó partjára egy szögesdróttal körülkerített fészerbe. Itt napi 12 órán át nehéz földmunkát - útépítést és tereprendezést - végeztettek velünk. A miskolci börtönben, internálótáborban töltött hónapok alatt, de később is, általános tisztelet vette körül Szanát és Kardost. Az elvtársak hamar megismerték nemes emberi tulajdonságaikat, elismerték, nagyra becsülték őket. Június második felében büntető-századunk Érháti József hadnagy személyében új, szigorúbb parancsnokot kapott. Elődjét, Steinberg Márk főhadnagyot leváltották, mert a megkívánt kemény bánásmódot nem alkalmazta velünk szemben. 1942 június 30-án a 68 katonából álló keretlegénységnek kis fémtokba zárt „dögcédulát", gyógyszert és kötszert osztottak ki. Mi, foglyok, nem kaptuk meg ezeket. Kereken megmondották, hogy a bolsevisták nem tartoznak azok közé, akiket nyilván kell tartani, akikkel el kell számolni. Ellenben leltárba vették a részünkre kiosztott csákányokat, ásókat és lapátokat. 1942. június 30-án, délután, a miskolci Tiszai pályaudvaron vagonokba gyömöszöltek bennünket, 50-50 embert egy-egy kocsiba. Nem közölték velünk, hová visznek. De a vagonok rácsai mögül látott állomási feliratokból meg tudtuk állapítani, hogy útunk a Szovjetunió felé vezet. Július 8-án érkeztünk a belorussziai Gomel-be, ahol nyomban kényszermunkára fogtak bennünket. A II. magyar hadsereg VII. hadtestének kivagonirozása volt a feladatunk. Éjjel és nappal, korbáccsal hajtottak bennünket, de amikor csak alkalom nyílott rá, szabotázscselekményeket hajtottunk végre. (Például, egy alkalommal, amikor cukrot, lisztet és zabot raktunk ki a vagonokból, éppen szovjet partizánok támadták meg az állomás területét. Mi, a zűrzavart kihasználva, a fasiszta csapatok élelmezését szolgáló élelmiszeres zsákokat a stoszoló helyeken kihasítottuk. A későbbiek folyamán ennél merészebb, súlyosabb kihatású szabotázscselekményeket is csináltunk.) 1942. július 15-20-a között befejeződött a VII. hadtest felvonulása. Egy 20 km-es oszlop, amelynek a végére felzárkóztatták büntető-századunkat - mögöttünk a kegyetlen magyar tábori csendőrség egyik különítményével -, a II. magyar hadsereg részeként kb. 1500 kmen át gyalog követte az előrenyomuló frontvonalat. 1942 november 6-án estefelé értük el a Don előtti Liszkovo falucskát. Ekkor hirtelen, hóval és faggyal rettenetes tél kezdődött. Nyári öltözetünk rongyokban lógott rajtunk, téli holmit a foglyoknak nem adtak, tudatosan éheztettek bennünket. A kegyetlen bánásmód kivette belőlünk erőnk minden tartalékát. A hosszú gyaloglás alatt eső- és pocsolyavizet ittunk és hamar eltetvesedtünk, mert sem pihenést, sem tisztálkodást nem engedélyeztek számunkra. A lovak kímélése érdekében a homokos területeken át velünk vontatták a keret342
