Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 33. (Szolnok, 2019)
TANULMÁNYOK - ELEK GYÖRGY: Karcagi csárdák és vendégfogadók a 18-19. században
zéséről szintén a borbíró gondoskodott. A kocsmákban és a csárdákban elmért „külföldi" borokat általában Érmellékről, a bihari Hegyközből, esetenként Egerből, (a különleges alkalmakra, kisebb tételben Tokajból) vásárolták, de a borbíró korai elszámolásai között körösi és ostorosi borokról is említést tesznek.26 A pálinkát kereskedőktől szerezték be. 26 A tanácsjegyzőkönyvekben Érmelléket, Hegyközt, településenként pedig Kágyát, Székelyhidat, Kólyt említik. Valamint Tjkv. 1757. év. pag. 200. A borbíró elszámolásai. 27 BAGI Gábor: A Jászkun Kerület társadalma a redempciótól a polgári forradalomig 1745-1848. Szolnok, 1995. 182-184. p. 28 MNL JNSzML Kg. v. ir. Tjkv. 1782. október 17. 29 MNL JNSzML Jk. Kr. ir. Polgári Perek 1. füzet 2. csomó. Kunhegyes-Kunmadaras közötti határigazítás iratai. Kiss Györgyöt 1725-ben a Karcag-Püspökladány közötti határperben is kihallgatták. Ekkor 54 évesnek mondta magát, 1752-ben tehát 80 éves lehetett. 30 ELEK György: „... tsak bújdosás volt életünk": Karcag város és a Nagykunság a 17. században és a Rákóczi szabadságharc idején. Karcag, 2005. A kocsmákban kötelező volt a „hazai" borok árusítása. Az itteni „kerti borok" feltehetően a minőségi különbségek és a szállítási költség elmaradása miatt mindig olcsóbbak voltak. Az italfélék forgalmát a tanács korábban is figyelemmel kísérte, de 1791 után szigorúan mindig ez a testület határozta meg az árakat, ahogy a bor behozatalának vagy éppen a kivitelének tilalmát, illetve a kocsmai hitelek lehetőségét és azok legfelsőbb határát is. A Jászkun Kerület közgyűlése 1785-ben a redemptusoknak engedélyezte a helyben termett boraik és pálinkájuk árusítását, II. József pedig 1787-ben a kerület lakóinak saját házaikban is lehetővé tette a bormérést. Ez a lehetőség előbb az egész évre érvényes volt, de később évi három hónap időtartamra mérsékelték.27 A csárdaállítások esetében az elöljáróság a határt átszelő utak jelentős forgalma ellenére is mértékletesnek mutatkozott. A Sóúton az 1720-as években két csárdát nyitottak, de még hatvan évvel később is azt nyilatkozta a tanács, hogy ilyen „nálunk (a városon) kívül tsak kettő lévén, ezek az ország úttyában vannak alkalmaztatva".28 Egészen a század végéig ez a két határbeli csapszéke volt a városnak. A Karajánosi csapszéket, amivel az útmenti csárdák száma háromra nőtt, 1798-ban említik először. Nem is lett több. Úgy látszik, a városi tanács ebben is a biztonságra törekedett, vagyis nem kívánt saját vállalkozásainak konkurenciát állítani vagy újabb anyagi kockázatot vállalni. A jó haszon így is biztosítva volt. A Tíbuczi csárda Bánhalmát elhagyva a kunhegyesi határba és ezzel a Nagykun Kerület területére érkező igen forgalmas Sóútról először 1752-ben, a Kunhegyes-Kunmadaras közötti határperben tanúként kihallgatott 98 éves Kiss György sárrétudvari lakos tesz említést. Amint mondta, a „Gergely halmához közel, a' régi Soó út mellett a' NagyAttya Kardszagi Bíró lévén 7. esztendeig Korcsomát is tsináltatott, mint Kardszagi földön, (s) azon Korcsomán a' Tanú maga is ivott. "29 Az említett út a postahálózat közép-tiszántúli megszervezése (1786-1787) után postaúttá lépett elő.30 Megnevezése ekkoriban hivatalosan: „via Publica versus Kun hegyes", a köznapi használatban: „Kolbászt út” volt, ami a térképek szerint a kunhegyesi határtól a mai Széleskertközi út vonalán, a Hatház határrészen át érte el a várost. A városközpontból a 16
