Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 31. (Szolnok, 2017)
ADATTÁR - CSÖNGE ATTILA: Szolnok megyei város polgármesterének jelentései (1947. április -1948. február)
A háborús pusztítások ellenére az építkezések mértéke 1947-ben is még csak mindössze 40 %-a volt a háború előttinek (bár már ez is javulást jelentett az 1946-ban megvalósult 25 %-os arányhoz képest)128 és az építési és lakhatási engedélyek is jellemzően egészen kicsi, egy szoba-konyhás, vagy toldaléképítkezésekre vonatkoztak. 128 MNL JNSZML V. 400. Szolnok város közgyűlési jegyzőkönyve 1947-1949. 1984/1947 129 MNL JNSZML IV. 422. Főispáni ir. 738/1947 130 MNL JNSZML V. 400. Szolnok város közgyűlési jegyzőkönyve 1947-1949. 9324/1947 Az állomás közelében lakó és így legsúlyosabb bombakárokat szenvedett vasutasok önerőből képtelenek voltak házaikat helyreállítani, újjáépíteni. A szolnoki bombakárosultak ezért 1947 áprilisában Kovács János nyugalmazott MÁV főtávírász vezetésével memorandumot intéztek a hivatalos szervekhez, helyzetük hatékony orvoslását kérve. E memorandum részletesen bemutatja és megindokolja a háború óta eltelt két év intézkedéseinek eredménytelenségét, a bombakárosultak kilátástalan helyzetét: „ a kisemberek, a dolgozók egész életük munkáját percek alatt elvesztették, hajléktalanná váltak a légitámadások következtében, [...] Hiába adnak nekünk, bombakárosultaknak, hosszú lejáratú kölcsönt, annak még a kamatait sem tudnánk visszafizetni, még kevésbé a tőkét törleszteni. Ha a mi házainknak csak a tetejét ütötte volna le a háború, vagy csak a vakolatot verte volna le, akkor mélyen hallgatnánk és megfeszített munkával mindent helyre állítanánk. Tudjuk veszített mindenki, de életet pótolni nem lehet. Vannak akik a lezajlott szörnyű háborús helyzetben csak tőkéjük kamatait veszítették el, [...] Ezek is járuljanak hozzá azoknak a talpra állításához, akik önhibájukon kívül a vázolt okokból kifolyólag teljesen hajléktalanná váltak. A bombatámadás nem egyes emberekre volt irányítva, hanem a közösségre, ezt az újjáépítést tehát a közösségnek, az országnak kell viselnie. Ez az osztó igazság. Erre a célra, ha mindenki vagyonának, tőkéjének csak egy fél százalékával lenne megterhelve, mi bombakárosultak is, akkor az egész nehéz kérdés egy csapásra megoldást nyerne. [...] nem szorul bizonyításra, hogy az építőipar megmozdulása és felvirágzása maga után vonja valamennyi, most pangó egyéb iparág felvirágzását és ezzel megszűnne a mind nyomasztóbb munkanélküliség. ”129 A szolnoki bombakárosultak kérelmét a város közgyűlése is magáévá tette és kérelemmel fordult a Miniszterelnökhöz és az Építés és Közmunkaügyi Miniszterhez, hogy a hozzájuk forduló küldöttséget hallgassák meg, a helybeli politikai pártok nemzetgyűlési képviselőit pedig a küldöttséghez csatlakozásra kérték. Mint azt megállapították: „Bár a kormány a mindenüktől megfosztott kisemberek részére most kölcsön folyósításával lehetővé tette a megrongált házaik tetőinek helyreállítását és tatarozását, ők a folyó év május hó 21-én tartott megbeszélésükön mégis teljes állami megsegítéshez ragaszkodtak, mert a legnagyobb részük olyan csekély jövedelemmel bíró munkás, közalkalmazott, vagy nyugdíjas, akinek kis jövedelme maguk és hozzátartozóik szerény megélhetését biztosítja csupán, abból a nehezen megszerzett házat felépíteni, de a legtöbbjük még tataroztatni sem tudja. ”130 343
