Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 28. (Szolnok, 2014)
TANULMÁNYOK - MADARAS LÁSZLÓ: Hunok, avarok, magyarok a Közép-Tisza vidékén II. rész
lószerszám több verete is.25 Talán ez is egy összekötő kapocs a két temetkezés között. Összegzésként megállapíthatjuk: a kétpói és a zempléni sírok egy lelethorizontot képviselnek, mindkettő egyformán kiemelkedő gazdagságú sír együttes az egyébként jelentősen gazdag sírokat egyáltalán nem nélkülöző X. századi emlékanyagban. Éppen ezért ezt a két sírt egy esetleges társadalmi besorolásnál mindenképpen törzsfőként kell figyelembe vennünk, s életüket, tevékenykedésüket a honfoglalók első generációjához kell kötnünk. Abban az esetben, ha a kétpói sírt törzsfőnek határozzuk meg, akkor lennie kell egy olyan csoportnak, amelyet hozzá köthető törzsnek lehet meghatározni. Ahhoz, hogy ezt a társadalmi egységet körvonalazhassuk, ismételten a régészeti anyag nyújt segítséget. Immáron régészeti toposz a honfoglaló magyarság régészeti kultúrája egységességéről beszélni. Ezt az egységességet pl. Fodor István több tanulmányában is kiemeli: „Az elmúlt évtizedek legszilárdabb eredményének tekinthetjük annak megállapítását, hogy honfoglalóink meglepően egységes színezetű műveltsége (kiemelés tőlem ML) és egyedi jellegű, színpompás művészete nem Kelet-Európábán, a levédiai és etelközi szállásokon élte virágkorát - mint ezt még Fettich Nándor vélte26 hanem már a Kárpátmedencei új hazában. ”.27 Ugyanezt az álláspontot ismétli meg 2006-ban „Az 1834-ben előkerült benepusztai sír lelet óta immár temetők százai, sírok ezrei, s újabban egyre több település igazolja, hogy a 9-10. század folyamán, e területeken új, keletről jött nép telepedett meg, sajátos, semmi mással össze nem téveszthető műveltséggel. Az etnikus jegyeket legszívósabban őrző Budinsky - Kricka - Fettich: Das altungarische Fürstengrab von Zemlin. Archaeologica Slovaca. Fontes 2. 1973. Abb. 20. 3-7. ; Révész László a zempléni vereteket csupán azért, mert férfi sírból kerültek elő, nem tartja rozettás lószerszám tartozékának. Magam ezt nem tudom elfogadni, hiszen egy férfisírba többféle módon is kerülhetett olyan tárgy, melyet egyébként a női sírok jellegzetességének tartunk (pl. a temetéskor a feleség utolsó „ajándékaként” a halott férjének). Ez az egyedi eset természetesen nem változtat a lényegen, ti. hogy a rozettás lószerszámveretek a gazdag női sírok jellegzetes tartozékai, de jelzi azt, hogy milyen körben kell keresnünk az ezen gazdag nőknek megfelelő férfiak nyughelyét. Ebben az összefüggésben mindenképpen fontos adat a rozettás lószerszámveretek kétpói felbukkanása, még abban az esetben is, ha nem tudjuk teljes bizonyossággal a férfi-nő kettőshöz kötni azokat. FODOR I. 1996. 144-145. p. FETTICH Nándor: A honfoglaló magyarság fémművessége (Die Metallkunst der landnachmenden Ungarn.) Arch. Hung. 21. 1937. FODORÉ 1994. 51. p. 25
