Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 10. (Szolnok, 1995)
TANULMÁNYOK - Vadász István: Mezővárosok lakosságának exogám házasságkötési kapcsolatai a Közép-Tiszavidéken a XIX. század közepén / 109. o.
számát, sem pedig a területi munkamegosztásban betöltött szerepüket tekintve nem sorolhatók a korabeli városok mezőnyéhez (GYIMESI S. 1975., DÁVID Z. 19631964). Ha azonban a céhes kézművesek számszerű gyarapodásának éppen ezen település kategóriában tapasztalható XIX. század eleji alakulását, az árucsere növekedését, a piacok és a vásárok kialakulásának folyamatát vizsgáljuk, akkor a társadalmi-gazdasági jelenségek helyi sajátosságai és levonható következtetései árnyaltabb kép megrajzolását teszik lehetővé. Vagyis a XIX. század elejére a vásártartási jogot szerző települések fontos központi funkciót jelentő tényezőre tettek szert. Ezen funkciók területi érvényesülésére vonatkozóan kevés, esetleges vagy nehezen hozzáférhető információval rendelkezünk; így ezen központok vonzáskörzetének meghatározása nem egyértelmű (BÁCSKAI V- NAGY L. 1980., DANKÓ I. 1987). A Közép-Tiszavidék térségében különösen problematikus tehát a Bácskai Vera és Nagy Lajos által használt módszer. Az exogám házasságkötések alakulásának vizsgálata azonban éppen ebben az időszakban igen jól segítheti a "központ-vidék" kapcsolatok feltárását. A hét mezőváros lakosságának házasságkötési kapcsolatai ugyanis vélhetően jól körülrajzolják azt a teret, ahol egy-egy település központi funkciói (pl. vásári, piaci, munkaerő-vonzó, igazgatási) érvényesülnek. A házasságkötések révén keletkező településközi kapcsolatok feltárása tehát fontos támpontot nyújt a tradicionális térkapcsolatok vizsgálatakor, a vonzáskörzetek történelmi alakulásának elemzésekor, különösen a központi funkciók kialakulásának időszakában. A Közép-Tiszavidéken ilyen korszak a XIX. század első fele. A vizsgált területen az 1817 és az 1843 közötti időszakban 12 céh (Mezőcsát: 3, Kunhegyes: 3, Kunmadaras: 2, Tiszafüred: 3, Nagyiván: 1) alakult (ÉRI I. /szerk./ 1975-1976). A hét mezővárosban az állandó vagy időszakos jelleggel dolgozó kézművesek és segédeik száma 1828-ban 307 fő volt, mely azt jelentette, hogy 1 iparűzőre 207 lakos jutott, szemben az országos átlaggal (1 iparosra 51 lakos jutott a központokban) (VADÁSZ I. 1993). A század közepére azonban a céhes kézművesek, a számon tartott kontárok száma a hét mezővárosban csaknem háromszorosára növekszik (FÉNYES E. 1851., GRÚZ J. 1969., BENCSIK J. 1974., PALUGYAI I. 1854), jelezvén a települések szerepkörének erősödését. A céhes kézművesek tevékenységéhez kötődő településközi kapcsolatokról (pl. a vidéki (=filiális) mesterek száma egy-egy központ céhén belül, a központban dolgozó mesterekhez szegődő vidéki inasok településenkénti szám szerinti megoszlása) viszont csak szórványos adataink vannak. Pedig a házasságkötések révén teremtett településközi kapcsolatok alakulása és a céhes iparosok tevékenysége révén keletkezett térkapcsolatok ezen kisebb központok környékén teljes mértékben lehetővé tennék a vonzáskörzetek korabeli kiterjedésének feltárását (VADÁSZ I. 1981). Az egykori településközi térkapcsolatok alakulását a hét mezőváros környékén a házasságkötési anyakönyvek vizsgálatával követtem nyomon. A XIX. század első felére vonatkozó összeírás (az 1828-as országos összeírás), illetve Fényes Elek munkája lehetővé tette, hogy a települések népességének felekezeti megoszlását is figyelembe vegyük. A házasságkötések számát így 1825 és 1852 között településenként és felekezetek szerinti megoszlásban is elemezhettem. Az 1828-as adatok alapján (NAGY L. 1828.) a református és a római katolikus felekezethet tartozó lakosság a hét 110
