Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 5. (Szolnok, 1990)

TANULMÁNYOK - Kiss Z. Géza: A Bácskába került Szolnok megyei telepesek a kirajzás centenáriumán / 75. o.

a hazátlan zseüér egy véka búzát, egy véka árpát és 25 krajcárt fizetett. Itt pontosan tudjuk azt is, hogy 1856. augusztus 2-től a faggyú, hús, méz, vaj, só, sertés és bizonyos apró járandóságok kiszolgáltatása helyett 80 forinttal kárpótolták a lelkészt, 1861-ben pedig megváltották a papi föld művelését fertályonként 40 forinttal. A pacséri iratok arról beszélnek, hogy ott 1868-ig a házaspárok vagyoni helyzetre való tekintet nélkül 1 véka búzát, 1 véka árpát és 40 krajcárt fizettek párbér címén. A szegényebbek ekkor az egyházmegyéhez folyamodtak enyhítésért, és annak méltányosságot hangsúlyozó felhívása nyomán született meg 1868. július 26-án egy olyan adókulcs, amely alapján az adózókat négy csoportba sorolták. Az ekkor született közmegegyezés alapján ezután a telkes jobbágyok minden fertály után 1 véka búzát, 1 véka árpát és 1 forintot fizettek, de ha a családban nős fiú, vő vagy testvér találtatnék, az is fizet 50 krajcárt. A gazdagabbak a második fertály után még fél véka búzát, fél véka árpát és 50 krajcárt fizettek, a további fertályoktól pedig ugyancsak fél-fél véka szemes gabonát és 25 krajcárt. A házas zsellérek mesterséggel 1 véka búzát és 1 forintot, mesterség nélkül fél véka búzát és 1 forintot, a napszámosok pedig 1 forintot fizettek. Mindenütt sok gondot okozott az egyházi közmunka szervezése, mert „...némelyek vagy nem teljesítették kényszerű feladatukat., vagy hitvány munkát végeztek." E problémák kiküszöbölésére hozták be Pacséron, 1868 tavaszán a fertályonként 60 krajcárt kitevő földmunka-váltságot, de ez sem vezetett eredményre, ezért a lelkészt és a tanítót 1871-től bizonyos meghatározott összeggel kárpótolták. Piroson eddig is telekhányad arányában kivetett egyházi adóval tették igazságosabbá a párszám szerint viselt terheket, de a párbér kulcsok ekkora kiadásokhoz képest már alacsonynak bizonyultak. Hosszú vita után, 1879. április 14-én egyezett bele a gyülekezet, hogy az eddig fizetett 40 liter búza és 60 krajcár párbér, 50 literre és 1 forintra emeltessék. A kiadás így is több volt a bevételnél, de a változás sokat javított a pénztár helyzetén. Ezek a reformok a növekvő állami adókkal együtt jelentősen megterhelték a gyülekezetek tagjait, de általában mindenütt csak a folyó kiadásokat fedezték. Az egyházak építkezéseinek tárgyalásánál többszörösen bizonyítottuk, hogy a kegyúrral nem rendelkező kálvinista közösségekben „Újjáépítés, nagyobb igazítás (csak) kivetés útján eszközöltetik." 1885-re azonban a lelkészek pirosi társukkal egyezően vallják, hogy az önadóztatás gyakorlatát „...elfogadtatni a néppel már nem lehet." Gazdaság és erkölcs kapcsolatai a történeti folyamatokban rendszerint indirekt formában jelentkeznek, de a jászkun (és egyéb) kálvinista közösségek története szorosabb kronológiai összefüggések feltárására is lehetőséget kínál. A hagyományos etikai kohézió lazulása a napóleoni háborúk idején kezdődött, a korszerű, tehát költséges változtatások (a bürokrácia kiépítése, helyi építkezések, fizetések stb.) lehetősége pedig a bécsi kongresszus (1815) után indult. Ez vezetett az egyházi vezetőség és a gyülekezet között szép szóval nem csillapítható súrlódások 34 ^ RL PL.Can.Vis. 1885. Omoravica. Az egyházi adózás változásai. 35 RL PL.Can.Vis. 1885. Pácser. Az egyházi adozas változásai. RL PL.Can.Vis. 1885. Piros. Az egyházi adózás változásai. 88