Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 5. (Szolnok, 1990)

TANULMÁNYOK - Kiss Z. Géza: A Bácskába került Szolnok megyei telepesek a kirajzás centenáriumán / 75. o.

1844-ben a magyarok egyesülésre hívták a németeket, de azok nem mozdultak, sőt már 1845-ben azt kérték, hogy az egyik tanítót helyezzék el, és helyette németül tudót alkalmazzanak, ügyeik intézésére pedig maguk közül presbitereket választhassanak. A gyülekezet minden kérést teljesített, de az adatokat 1885-ben összegző lelkész mégis úgy látja, hogy annak idején a németek és magyarok között nem voltak testvéri érzelmek. Azok kihívó követelésekkel, ezek pedig mérges nyilatkozatokkal és megjegyzésekkel rontották a két nép kapcsolatát. Fényes Elek 1851-ben Ómoravicát még magyar falunak mondja, így nincs okunk feltételezni, hogy az általa említett 467 katolikus esetleg horvát vagy német volna. A magyar—szerb faluként emlegetett Pacsér lelkésze sem említi, hogy 1848 előtt súrlódások keletkeztek volna a templommal is rendelkező, népes szerb gyülekezet tagjaival. Arról sincs tudomásunk, hogy 1849-ben kívülről érték volna támadások a pacséri magyarokat. A lelkész csak annyit említ, hogy hitfeleitől sok birtokot vásároltak bajmoki katolikusok és zsidók, azt azonban nem tudjuk, hogy ebből valamiféle idegen-ellenesség származott volna. Későbbi, véres atrocitások gyökereire bukkant viszont a jelentéséhez adatokat kereső pirosi lelkész a presbitérium jegyzőkönyveiben, ahol már az 1820-as évektől rendszeresen őrizték a hívek a lelkészlakot éjszakánként. Az őrködés egyik tragikus 13 epizódját meg is őrizte számunkra a presbiteri jegyzőkönyv. A pirosi magyar-szerb együttélés lazulásának szelídebb bizonyítékai is vannak forrásainkban. Megtudjuk például, hogy 1843-ig Piroson az időjelzésére egyik héten a magyarok, másikon a szerbek harangoztak hetenként háromszor, de ebben az évben az utóbbiak megszakították az együttműködést. Ez a lépés akár korai példa is lehetett a nemzetiségek közötti együttműködés mesterséges felszámolására, hiszen a soknemzetiségű Pacséron még 1868-ban is közösen vásároltak a magas református templomra órát reformátusok, katolikusok és óhitűek...Egyébként a pirosi bizalmatlanság kontinuus voltára utal az egyház protokollumában 1851. április 6-án bejegyzett döntés, amely szerint ,,A paplakot (a hívek) sorban strázsálják.'"

14 Az apró helyi súrlódások lassan összegződtek, és amikor a Honvédelmi Bizottmány 1849 elején a Közép-Tisza vidékére vonta ki a délvidéki csapatokat, elszabadult a pokol. Erre írja a feketehegyi lelkész, hogy „...a helyi fellegek összekeveredvén az országos viharral, úgy elborítják ezt a községet, (pontosabban a magyar református gyülekezetet), hogy az egy időre egészen eltűnik szemünk elől."" A vihar 1849. január 23-án hajnalban kezdődött, amikor a szenttamási szerbek megrohanták a közeli Feketehegyet. A magyarok többsége értesülve a támadásról elmenekült, de azt a 21 embert, aki otthon maradt, elpusztították. Nem menekült gyülekezetéből Berhidai Keresztes József lelkész sem, csak amikor a szerbek ruha ~RL PL.Can Vis. 1885. Feketehegy. A németekkel való súrlódások kezdetei. 1825. november 10-én este a betörök az orködo harangozot megrohantak, megkötözve a parókiához vitték, mert ,,...az ő szava által akarták az ajtót kinyittatni." Ő azonban „Vadrácok vannak itt!" kiáltással riasztotta a segédleikészt, aki a támadók közül egyet agyonlőtt, a többi elmenekült. RL PL.Can.

Vis. 1885. Piros, Pacsér. Gyanakvás és együttműködés. 78