Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)

2002 / 1. (137.) szám

Nem hangoskodtak, mert a faluban mindenki min­denkit ismer, tehát a közösségnek fegyelmező ereje van, s a vásott gyermekek is csak csendbe kacarászva játszottak, bakalódtak. Meg se gondoltam, hogy mit teszek, csak azt akartam megtudni, hogy hány magyar gyermek jár egyik-másik osztályba. Megszólítottam tehát a hozzám éppen legközelebbi fiúcskát, s megkér­deztem van-e közöttük magyar. Az magyar - mutatott egy szőke gyermekre, mint egy használati tárgyra. A hirtelen beállt csendben döbbentem rá végzetes hibám­ra. Valószínű, hogy mindig ugyanez a döbbent csend jelzi, hogy most olyan váratlan dolog fog bekövetkezni, amely indokolja ezt a csendet. Aztán még váratlanabb történés döbbentett meg: az a „magyar” rémült tekin­tettel hangosan felkiáltott: „Nem vagyok magyar” üvöltötte magából kikelve románul. Nem vagyok magyar, ismételte meg a nyomaték kedvéért, miközben társai egyre hangosabban sütötték rá - most már a megszégyenítésnek ható megerősítést: igenis, magyar vagy. A könnyekben feltörő tiltakozásra a játszótársak érvelése sem késett: Ferinek hívják, magyar neve van. A riadt tekintet, a védekező dac, a szokatlan hangos tagadás döbbentett rá arra, hogy végzetes hibát követ­tem el. Ez a gyermek mindig lakói azért, mert magyar, tehát meg kell tagadnia magyarságát és akkor békében hagyják, akkor ugyanolyan, mint a többiek. Itt nem lehet a másságot vállalni. (Részlet Cs. Kovács Katalin Via Crucis című írásából) Ez a történet arra figyelmeztet, hogy a másság csak akkor vállalható fel, ha értéket képez és kellő magabiztonsággal rendelkezünk. Egy egészséges életérzés is szükséges hozzá „amely elveti azt a kommunista időkbe belénksulykolt hamisat, amely arra ösztönzött minden magyart, hogy ismerje el, hogy kis és jelentéktelen nemzet tagja. Ennek bizonyítására jó, ha segítségül hívjuk a tréfás szé­kely adoma bölcsességét. A Románia közepén felvő Szlovénia nagyságú, 730,000 főt kitevő Székelyföldet körbe színromán, vagy román többségű megyék határolják. Ennélfogva, Trianon óta, immár több mint nyolcvan éve, számbeli­leg jóval kevesebben vagyunk a bennünket körbelakó és most már városainkban is megtelepült románoknál. Úgy vagyunk ezzel mint történelmünk számtalan küz­delmes harcaiban, amikor számbelileg kétszeres, esetenként tízszeres túlerővel kellett megküzdenünk. De akkor sem látta hátunkat ellenség és most sem szabad azt a látszatot kelteni, hogy hátunkat mutatva szükölünk jogaink védelmében. Még egy kis gyík is szembeszáll a nálánál ezerszeresen nagyobb kutyával és a geológiai sárkánygyíkjaink merészségével sziszeg­ve és fújtatva riasztja el magától. A történet arról szól, hogy egy kínai küldöttség ér­kezik Csíkszentdomonkosra, Márton Áron erdélyi ka­tolikus püspök szülőfalujába, ahol a falu határában két füvet kaszáló székely legénnyel találkoztak össze. Ti székelyek vagytok?! kérdi a kínai küldöttség vezetője. A hát - feleli az egyik legény. Hát akkor ti üzentetek hadat nekünk?! folytatja a kínai. Mi hát - summázza a székely. Hányán vagytok összesen?! Münk-e!? Hát úgy hétszázharmincezren. S tűk? kérdez vissza a székely. Mi egymilliárdkétszázötven milliónyian. - Baj van komám - ráncolja össze a homlokát az idősebb székely. Hova temetjük el ezt a sok kínait?! Ez a székely adoma mosolyra készteti az em­bert. Hétszázharmincezer székely nem győzheti le a közel másfélmilliárdos kínai népet, hisz minden székelyre 17,120.000 kínai jutna. Ezt a székelyek is tudják. De van benne valami, ami magabiztosabbá teszi az embert és egyenesen tartja a gerincet. Az Ábelek életrevalósága. Mert Magyarország sem hasonlítható össze az Amerikai Egyesült Államokkal. De amikor negyvenötévnyi várakozás után, a kilencvenes években kezdett épülni minden és egyszerre valóság lett amire fél évszázada vártak, büszkék lettek hazájukra és mi határontúliak Magyarországra. Jó érzés volt mondani Bukarestben, Istambulban, Bécsben, Londonban és bárhol Európában: magyar vagyok. Ebbe hasított bele egy mondat 2002 ápri­lisában, az új miniszterelnöké, aki arról szólt egy interjúban, hogy bele kell törődni abba, hogy Ma­gyarország kis ország. Ezt nem. Sok mindenhez van joga egy választott tisztségviselőnek, de ehhez nincs. Mert azt, hogy Magyarország mekkora, az ott élő milliók döntik el. Azzal, hogy mit akarnak és abból az akaratból majd mi lesz. 3. Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar! A világ egyik legszebb városában Budapesten, a Váci utca végén, egy nagy tér közepén áll Vörösmarty Mihály szobra. A tér is az ő nevét viseli. Vörösmarty 24 ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM

Next

/
Oldalképek
Tartalom