Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)

2002 / 1. (137.) szám

ülő alakját a nemzet cselekvő alkotói, nők és férfiak, fiatalok és öregek, földművesek és munkások és a szellem munkásai koszorúzzák. A szoborra a szózat első sorai vannak felírva: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!” A júliusi nap hevétől menekülve, a szobor talpazatán, az árnyékban, mai magyarok találtak menedéket.

Innen mintegy 500 kilométerre keletre, egy erdélyi mezőségi falucska református templomkertjében szintén van egy Vörösmarty szobor. Egy mellszobor csupán, sem nagyobb sem kisebb azoknál, akik megállnak előtte. Két éve állíttatta a Cegőtelki Művelődési Egyesület emlékeztetőül és hálából a Cserhalmi ütközet ódabeli megörökítéséért, amely a falu közvetlen szomszédságában fekvő hajdani csatamezőn zajlott le 1068-ban.

Amint említettem sem a falucska sem a szobor méretei nem hasonlíthatók össze Budapesttel és az itten emelkedő szoborral. És a szózat első sorai sem találhatók meg a kisméretű szobron. Csak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy mindkét szobrot a magyarok készítették, és itt is ott is magyarul beszélnek.

Még van egy lényeges különbség és ez a haza értelmezésében rejlik. Mert amíg a budapesti magyarnak még akkor is haza Magyarország ha erre igazán nem is tart igényt, a Cegőtelkieknek még ha akarnák sem lenne az Románia. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem érzik magukénak. Nem érzik annak, mert felbomlott a szülőföld és a haza közötti történelmileg kialakult összefüggés.

Mindez arra utal, hogy napjaink Romániájában ma is egy árok két partján állunk: románok és magyarok. Nincs ebben semmi csodálnivaló. Tudni illik - immár 82 éve tudjuk is -, hogy a történelemben keletkezett árkok nem tűnnek el, nem töltődnek fel egyhamar. Talán a NATO és EU-csatlakozás következményeként lelassul az elválasztó árkok mélyítése. De csak lassul, mert sajnos a románság most is azt hiszi, hogy csak úgy és akkor tudja jól és véglegesen belakni Erdélyt, ha és amikor a magyarok sírjaira, építkezhet. S míg ezt tapasztaljuk addig idegennek érezzük ezt a hazát.

Marad hát a kérdés melyik hazának legyen híve a cegőtelki magyar ember. A hivatalosnak, amelyik arra törekszik, hogy beolvassza a többségi nemzetbe, vagy a nem hivatalosnak, a mai Magyarországnak amely kedvezménytörvénnyel, egyetemlétesítéssel és egyéb juttatásokkal bizonyította az utóbbi

években az együvé tartozás érzését. Azt, hogy a Kárpátmedence nyolc országának magyarsága a magyar nemzet része. A kérdést tovább bonyolítja a magyar kormány új miniszterelnökének, Medgyesi Péternek az a kijelentése, miszerint az utóbbi években Magyarország kormánya „túlszerette” a határontúli magyarokat.

Erre a dilemmára talán a csíkpálvai székelyek tudnák a legmegfelelőbb választ megadni.

A Csíkszereda közeli Csíkpálfalva kicsi főterének közepén immár ötven éve egy szomorú arcú öreg honvéd kétméteres, cementbe öntött szombra áll. A talpazaton ott volt az első világháborúban elesett hősi halottak névsora. Számszerint 31-en voltak. Most már ott van - a kilencvenes években történt felújítás után - a második világháborúban elhaltaké is. Ok 21-en voltak. Mindannyian magyarok. Hogy hősöknek mennyire voltak hősök, nem tudom. A szobrot sem nevezik hősök szobrának a faluban. Egyszerűen csak Szobor. Csak egy biztos, hogy ezek az emberek magyar hadseregben, magyar hazáért, magyarokért pusztultak el Európa harcterein. Valamennyien, mind az 52-en, a kétszáz házas kicsi faluból valók.

A honvédszobor alatti főtalpazaton a székely jelképek, a Nap, a Hold, s a csillagok között bárányfelhőnyi folt látható mint egyre hatalmasodó, üszkösödő seb. E folt helyén eredetileg egy piros-fehér-zöld alapozású graffito volt az ezeréves Magyarországról. Az írás amit erre a domborműre írtak, így szól: „így volt, így lesz.” A nemzetiszín dombormű felett eltelt négy év, és jött a felszabadulás, vagy ahogy nálunk mondják, a második román világ. A szobor maradt, de a domborművet el kellett tüntetni. Levakolták. Szinte hiába, mert a vakolat évente lemállott, és újból előtűnt a dombormű. Ez azért, mert a levakolás előtti éjszakán zsírral kenték be a falu legényei. Ezért kell szinte évente újravakolni.

E művelet által egyre nagyobb lett, egyre hatalmasabbá vált a folt, s mint a sebhely terjed. De ott van mélyen a cementhabarcs alatt, amit hiába takarnak el, mert mi tudjuk, hogy ott van, és ott lesz mindig. És ott viseli minden székely-magyar ember bent a lelke mélyén, és ezek a szimbólumok, ezek az üzenetek a legbensőbb, legszemélyesebb titkainkhoz tartoznak.

A közel Szlovénia nagyságú Székelyföld minden falujában található egy csíkpálfalvihoz hasonló emlékmű. Ezeken pedig ott van azoknak a székelymagyaroknak a neve, akik mindkét világháborúban a magyar hadseregben, a magyar hazáért pusztultak el. Azért a hazáért, melynek határai ma már

ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM 25