Itt-Ott, 2000 (33. évfolyam, 1/133-2/134. szám)
2000 / 1. (133.) szám
a magyarsága. A barátaim, akik a testvéreim is - és akiket 15 éves korom óta ismerek megizleltették velem az értékes életet: a törődés és az önzetlenség melegét. Általuk "intra Hungáriám" éreztem magam. S itt most újra meg kell álljunk egy pillanatra, hogy eltöprengjünk, mi a haza iránti "szeretet" fő jellemzője. Határozottan úgy vélem és tanúsíthatom, hogy van valami megfoghatatlanul fontos azon túl, hogy az ember az anyanyelvén beszél és olyan határok veszik körül, melyek egy bizonyos területhez kötik a nemzeti azonosságtudatot. Szerintem a hazaszeretet a haza iránti titokzatos érzelmi hűséggel, világi hitet kívánó rendkívül nagy állhatatossággal függ össze. Magyar vagyok, mert annyi megpróbáltatás után még mindig magyar vagyok! Az, ami az embert nemzetéhez köti, túl van a szavakon. Valami más is eszembe jut: bizonyára nem a nemzet hibája, hogy oly sok szülöttjének kellett elmenekülnie, mondjuk, 1850-ben, 1910-ben vagy 1957-ben. A magyar nemzetet nem szabad és nem is lehet azért hibáztatni, hogy a fasizmus és a kommunizmus végigsöpört az országon, s hogy tudatába erőszakosan tökéletlen és idegen ideológiákat plántáltak. A védtelen nemzetnek saját földjén kellett viselnie az idegen hadseregek megalázását, s meg kell hajolnia a nagyhatalmak akarata előtt. Megdöbbentő módon az 1956-os túlélők és menekültek között széles körben elterjedt szokás volt a magyar nemzet bírálása amiatt, hogy területén arcátlanul otthont adott a kommunista rezsimnek. Pedig a gyenge nemzetnek égető szüksége volt testvéri segítségre mind lelki, mind anyagi értelemben. Igaz "magyarok"-e azok, akik kivándoroltak Magyarországról? Szerintünk igen. A nemzeti öntudat azzal a mélyen gyökerező és megrendítő érzéssel függ össze, hogy az ember tartozik valahova, s vannak gyökerei. Ez az a meghatározatlan kötelék, mely a szülőföldhöz fűz. A kapocs. A kikezdhetetlen hűség; a kultúra dús levegője, melyet az ember gyermekkorában szív be. Mindez mindennél fontosabb, s az se számít, hogy az ember már nem beszéli jól az anyanyelvét, és hazáján kívül él. S ki tudná elítélni azokat a magyarokat, akik 1850-ben és 1957-ben úgy döntöttek, hogy kivándorolnak, amikor hazájukban halálos veszély fenyegette őket? A cseh teniszbajnok, Hana Mandliková, aki akkoriban Ausztráliában élt, a következő okos kijelentést tette: "Az vagy, aminek születsz. Én csehnek érzem magam, s ez mindig is úgy lesz. Történhet bármi, lelkem mélyén cseh maradok." A kubai költő és esszéista, Pablo Medina, aki jelenleg Miamiban él, nemrégiben azt írta: "A nemzeti jelleg a lélekben rejlik. Az amerikanizálódás, amire oly sokáig törekedtem, az emlékezet eltörlését teszi szükségessé." Velem való beszélgetései során Medina elmondta, hogy ő tudatosan nem asszimilálódott tovább. Nem volt más választása, mint hogy kubai maradjon. A hovatartozás szükségszerűségét érintő két kijelentés közül egyik sem fog idejétmúlttá válni. Mindig is lesznek magyarok, és azoknak, akik a határon túl élnek, nincs más választásuk, mint hogy engedelmeskedjenek bensőjük parancsának. Zsigereikbe ivódott énjüknek. Születés. Emlékezet. Lélek. (Tornai Szabolcs fordítása) Lyukasóra - Budapest 1997. Turulmadár (Németh Nándor grafikája) ITT-OTT 33. évf. (2000), 1. (133.) SZÁM 11
