Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 1. (131.) szám
AZ ISMERETLEN ÚJ FELÉ etnikai azonosságtudat Amerikában Cseh Tibor (Midland Park, New Jersey) A századvég harsonái a globalizmus himnuszát zengik „fortissimo" hangerővel. Csábító szirénhangokban sincs hiány. A harmadik évezred beköszöntése a „globális" jobb jövő hajnala lehet — harsogják politikusok, közgazdászok, futurológusok... Amerika politikai és gazdasági vezetői a globális boldogság új korszakára készülődnek. Európában kisebb a lelkesedés, nekik éppen elég munkát ad az Európai Unió megteremtése. A Lajtától keletre keményebben sújt a globálissá váló „szabad" piacgazdaságban a gazdagabb államok ostora, s vannak, akik már a magyaroknál is pesszimistábbak. Nem kisebb pénzügyi tekintély, mint Soros György állapította meg a világ pénzügyi szakembereinek New York-i konferenciáján (1998. október 6-án), hogy „jelenleg a piaci fündamentalizmusmgyobb veszélyt jelent a nyitott társadalmakra, mint bármilyenfajta totalitarianizmus." Ebben a gondolatban persze az is benne foglaltatik, hogy a XX. század keserű tapasztalatai után a kommunizmus vagy a fasizmus nem sok eséllyel indulhat új hódításokra. De a piac túlerőltetett szabadsága „szent és sérthetetlen" volta valójában korlátozza az ember szabadságát és egyenlő esélyeit, a gyengébbeket, kisebbeket védtelenül hagyja, és — ha nem szabályozzák fékek és ellensúlyok (checks and balances) --, könnyen a múlt század rablókapitalizmusába zuhanhat vissza. Mivel magyarázható, hogy olyan szorgalmas, józan, takarékos és hatákony munkával s technológiával dolgozó népek, mint a japánok, gazdasági válságba juthatnak? Nem is szólva Dél-Koreáról vagy Thailandról. S hány évig kell még Magyarországnak küszködnie, hogy felvergódjön arra a szintre, melyen ma az Európai Unió legszegényebb államai (pl. Görögország, Portugália) élnek? Nem hiába hívja fel a túlhajszolt materializmus fogyasztói kultuszának és a mértéktelen egyoldalú gazdaságnak veszélyére ismételten a figyelmet századunk egyik legéberebb filozófusa, II. János Pál pápa. Mit jelent az ezredforduló Magyar-Amerika azonosságtudata számára? A tünetek sajnos nem vigasztalóak. Sorvadunk. Fogyatkozunk. Hajdani templomaink javában angolul, olaszul vagy spanyolul szól Isten igéje. Ifjaink túlnyomó része szétszóródik Amerika hatalmas területén és felszívódik monolitikus kultúrájában. Mi meg retorikában éljük ki magyarságunkat, szónokolunk, gittegyletesdit játszunk, másfél millió amerikai magyarról álmodozunk, szidjuk a másik magyart, aki egy kicsit másképpen fogalmazza létezésünk értelmét, és melankolikus keserűséggel nyugtázzuk, hogy utódainkon át a magyar történelem egyik hajszálerecskéje zsákutcában végződik. Dédunokáink majd statisztikai adatok lesznek a folyamatosan apadó létszámú „magyar származású" amerikaiak népszámlálási rovataiban. A globális világ még erre a jelzőre sem lesz kiváncsi. Vitrindísszé szublimálódik végzetünk öröksége egy amerikai polgári otthonban, esetleg nyájas, szomszédok közti csevegés közben, egy villanásnyi beszédtéma valamelyik tárgyi ikonja („conversation piece") lesz az utolsó nyomunk. Valóban ezt akarjuk? Van másik út is. Nézzünk körül. Az annyit emlegetett és egy évszázadon át oly sikerrel alkalmazott amerikai típusú asszimiláció olvasztótégely-módszere („invisible melting pot technology") elvesztette vonzóerejét. Bizony, sokan felfedezték, hogy a lélek nem olyan olcsó érték, mint egy beszennyeződött ing, amit bármikor ki lehet egy másikra cserélni, ha az jobban tetszik. Repedezik az olvasztófazék, az olvadék itt-ott kicsordul a repedéseken és a benne nyüzsgők, olvadók próbálják a dermedő cserépdarabkákból lelkűk maradékát összerakni. Egy mindenből kiábrándult, cinikus, erkölcsi iránytűt vesztett korban az emberek gyökereiket keresik. Korunk mai magyarországi feladatain elmélkedő írásában Kálmán Attila, a pápai református kollégium igazgatója, idézi Illyés Gyula gondolatát: „A szél kihívásaira a fa gyökérzetével válaszol". Korunk viharaiban nincs biztosabb lelki támaszunk, mint magyar hagyományaink megélése és ez egyben a leggazdagabb ajándék, amit Amerikának adhatunk. Jorge Duany, kubai-amerikai író ezt a gondolatot úgy fejezi ki, hogy az amerikai-angolszászok (WASP-ok) a politikai és vallási téren annyira példamutató és élenjáró pluralizmust kellene alkalmazzák az etnikai kérdésben is. Ezen a területen Nyugat-Európa ma már előbbre tört, hiszen az Európai Unióban új szelek fújnak. És ma már nem kell Svájcba, spanyol földre, Dél- Tirolba vagy Finnországba utazni, hogy olyan földön járjunk, ahol a kettős- vagy multikulturális életmód és személyi azonosságtudat színes spektruma természetes velejárója a mindennapi életnek --, nemcsak egyéni síkon, hanem az adminisztratív hierarchiák szintjén is. Az iszonyú öldöklések, viszályok után Európa kezd ráébredni igazi — kultúrateremtő - hivatására (hiszen az amerikai kultúra is 12 ITT-OTT 32. évf. (1999), 1. (131.) szám
