Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
csak így vagyok önmagam. Ifjúkoromban úgy fogalmaztam, hogy az ember kutyakötelessége mindig önmaga legjavát adni a társadalomnak, képességeinek maximumával szolgálni embertársait. (Ez itt, Amerikában szokatlan gondolat. Itt a pénzkeresés a mérték). Ezért váltottam vakmerőén a zenéről — melyhez nem adatott meg a csúcsra vívó tehetség — orvosira, melyben nem éreztem korlátokat (csak később, politikaiakat). Ez most is vezérelvem: minden percnek értelme kell hogy legyen, vesztegetni való időnk nincs. Minden napom a teljesség, a maximum jegyében igyekszem élni, mintegy készen a végső számadásra. Minden nap egyformán fontos és értékes, mintha az volna az utolsó: így minden percnek örvendek, tudatosan, gyönyörködve élem meg, valósággal ünnepelem az élet minden óráját s mindig hálát érzek, hogy képes voltam - mégha csak szándékban is — akármi kicsit is hozzájárulni, hogy emberibb legyen a föld. Vagy mondhatnám inkább így: épüljön Isten országa. Vannak nehéz órák, de az Isten akkor is velünk van. Az élet változás, s az embernek legyen annyi esze, hogy amikor boldog, ne azon szorongjon, hogy mi lesz, ha elmúlik. S ha úgy érzi, rászakad az ég, akkor se felejtse el: a nap ismét kisüt előbb-utóbb. Mert az élet változás, s Istenünk nagy tervét nem láthatjuk át, talán csak néha, utólag. De erre sok szenvedés és sok öröm váltakozása tanított meg. Hálás vagyok a szenvedésekért, mert nemcsak edzettek de megtanítottak felismerni, megtalálni, értékelni a boldogságot. S azt a lelkiekben keresni, nem az anyagiakban; s nem egyedül, hanem mindig közösségben, másokkal együtt; és sohasem mások rovására, mint ahogy a kudarc forrását se másban próbálom keresni. Az ember csak önmagát változtathatja meg, senkit, semmi mást. Aki mindig csak valaki mást, mindig a körülményeket teszi felelőssé boldogtalanságáért, elveszett. Elfecsérli életét és mindig vesztes marad. Nem könnyű, de még mindig az a legjárhatóbb út, hogy minden hibás lépésünkből — miután elismertük - tanuljunk és akarjunk jobbak, bölcsebbek, türelmesebbek lenni. Talán sehol nem oly nyilvánvaló ez, mint a házasságban. Mert az egy folytonos lelkigyakorlat, a harmónia művészete, az élet s önmagunk folyamatos komponálása, az örömmel szolgálni tudás iskolája. Személyiségünk integritásának megőrzése úgy, hogy ugyanakkor ezt társunknak is biztosítjuk. így történik meg a csoda, a minőségi ugrás. Amikor két ember hirtelen sokkal többé válik lehetőségeiben, lelki hatékonyságában, mint csupán két személy. Ezt is saját tapasztalatból vallom, mert elmondhatom, hogy férjemmel, George Williamsszel való házasságunk esszenciája az, hogy hatványozzuk egymás személyiségének kiteljesedését. S hogy Isten kegyelmét felismeijük apró és nagyobb dologban egyaránt, s mi is a kegyelem csatornái, közvetítői akarunk lenni egymás s mások számára. S mert házasságunkat nemcsak áldásnak, de feladatnak is érezzük, önmagában is az élet teljes értelmét magában hordozónak. így aztán fel se merül, hogy az egyik feladta eredeti hivatását, zenekarát, anyanyelvét. Mert nem kellett feladnom önmagam, sőt, most találtam magamra, lelkileg felszabadultam. „Azzá légy, ami vagy!" A kerek világot keresztül-kasul bejártam, s még mindig járom, Erdély szemével habzsolom a tapasztalatot. Mindenütt, ahol kisebbségi sorsban élő népek vallási-kulturális hagyományaik mentéséért küzdenek, közéjük állunk, velük harcolunk, s ők befogadnak, lelki rokonok leszünk, így lettem tiszteletbeli indián Amerikában, ezért kaptuk a „koa mana" (lelki harcostárs) kitüntető elnevezést a Hawaii-i bennszülött barátainktól, ezért vonz Tibet, illetve a Nepálban élő tibeti menekültek, ezért segítjük az Indiában élő Kashi hegyek unitáriusait is. S mindezekért nyertük el a japánok tiszteletét és folytonos meghívásait — no meg Erdély iránti segítségüket is. A nagyvilágot szeretném megváltani. De egyetlen ember megváltása sokszor felér azzal. Azokra az órákra emlékezem legszívesebben, amelyeket korunk vallástudományának legnagyobb - és legmagányosabb — tudósával töltök valahányszor Bostonba visz utam: a Harvard egyetemi George Huntston Williams professzorral - a Radikális Reformáció szerzőjével kórházi szobájában. Nyolcvanon túl a hálátlan világ leírta ót, de ő szellemileg nem szakadt ki annak vérkeringéséből. Sokéves levelezésünket most hoszszú beszélgetésekkel folytatjuk. Faggat és lelkesedünk. Hegedűm se marad el soha, egész koncertet játszom neki, melyet rajongva hallgat és betegtársaival és ápolóival oszt meg. Látogatói csodáról számolnak be: a megfiatalodott, alkotóvággyal telt régi Williams porfesszorról. Isten általam gyógyítja megkínzott lelkét, a világ színeit és fényeit viszem neki és legutóbb nagy kincse a Kolozsvári Unitárius Nagykönyvtár újonnan megjelentetett kétnyelvű Katalógusát, mint sokéves munkánk egyik gyümölcsét. És akkor láttam egy boldog embert, egy újjászületett tudóst. És Édesapámra gondoltam, aki ezt írta utolsó beszédében: „Isten nem követeli, hogy a világot váltsuk meg, egyetlen ember megváltására ad megbízást. S ez te magad vagy... Nem kér tőlünk többet, mint amennyire képesek vagyunk, ...nem helyez vállunkra nagyobb terhet, mint amekkorát el tudunk hordozni. ...Minden megváltó szó, cselekedet egy kicsi tűz a sötét éjszakában. S ezek a kicsi tüzek, a mindennapok megváltó művei összegeződve a világot váltják meg. ...A megváltást nem várni, hanem teremteni kell." □□□ 36 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
