Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
MEGMARADÁSUNK ESÉLYE ERDÉLYBEN Előadás a Reménység tavánál, (Zaleski, Ohio) 1997. augusztus 22., Harrington Szánthó Anikó (Homoródjánosfalva, Brassó megye) Ha a férjemet, Donald Harringtont megkérdezem vagy akárki megkérdezi, hogy ki ő, akkor egyértelmű válasza: amerikai unitárius lelkész. De ha engem megkérdez valaki ki vagyok, még gondolkoznom kell a válasszal, zavarban, úgynevezett identitás zavarban vagyok. Én ennek tudatában sem voltam 1984-ig, amikor az Egyesült Államokba kerültem. Mint frissen érkezett idegen, megkérdezték tőlem, honnan jöttem, ki vagyok. Azonnal válaszoltam természetesen, hogy Romániából, romániai. Akkor már Romániának kezdett rossz híre lenni ott Amerikában is, amit lemérhettem a válaszom kiváltotta szájhuzogatásból, ami azt jelentette, hogy nem volt lelkes a fogadtatás. A következő kérdezőnek azt válaszoltam, hogy magyar vagyok. Erre lelkesen dicsérte nekem Budapest szépségeit. De hát nekem Budapest nem mondott sokat, hisz kétszer jártam ott futólag 1984-ig. Mikor megint megkérdezték, hogy honnan jöttem, azt válaszoltam Erdélyből. Megdöbbentő lelkesedéssel részletezték nekem Drakula nagyszerűségét és szinte megtapogattak a csodálattól, hogy létezik egy élő személy a sejtelmes és fantáziadűs Erdélyből. A következő kérdezőnek már azt sem tudtam mit válaszoljak. De megfogalmazódott bennem egy olyan válasz, ami leszűkítette hovatartozásom földrajzi területét, azt mondottam, hogy székely vagyok. Erre reagálás nem jött, mert ha jött volna is az teljes tájékozatlanságot sugallt volna, hisz nem tudhatták, ki is az a székely. Most már határozottabban válaszolnék. Időközben, 1989 után főleg, előtérbe került a hátországokban élő magyarság, mint társadalmi népcsoport meghatározás. Legelterjedtebb a kisebbség megnevezés, de ez nem fedi a valós helyzetet. Javasolt volt a társnemzet és a népközösség fogalom is. Az én meghatározásom szerint, a sok kérdózósködés után, kialakult helyes válasz: őshonos erdélyi magyar vagyok, mint ahogy őshonos a vajdasági, felvidéki, kárpátaljai magyar. Nem volt könnyebb helyzetem akkor sem, amikor lelkészi szolgálatot vállalva 1991-ben Erdélyben telepedtem le megint. Abban az évben az élelmiszerellátás még hiányos volt. Magyarországra elég gyakran átmentünk ismerősökhöz, rokonokhoz, s közben az élelem beszerzését is lebonyolítottuk. Természetesen ilyenkor a bevásárló szekeret megtöltöttük. Egy ilyen alkalommal, amikor fizetésre került sor, a pénztárossal való beszélgetéskor székely táj szólásom nyilvánvalóvá tette, hogy nem magyarországi vagyok. A megjegyzések sorozata valóságos gyűlöletet árasztott, ilyen mondatok hangzottak el mögöttem: menj haza büdös oláh, ide jönnek élősködni a nyakunkra; nekik jut egy szekémyi eledel, nekünk egy kosámyi sem, stb. Nem különb a helyzet, amikor Romániában olyan helyre vetődöm, ahol többségben románok élnek és a román szavakból átsütő magyar akcentusból az egyszerű ember is tudja, hogy nem román vagyok. Ott így szólnak utánam: Jött-ment bozgor, menj vissza Ázsiába! Tehát identitás-zavarban szenvedünk, ami nehezíti a békés demokratizálódó körülmények között való élést. Nehezíti és súlyosbítja helyzetünket ma, amikor a világ minden részén válságos problémák vannak, válságos helyzetek Közép-Kelet Európában, Kis-Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában s talán mindenhol. Ma már semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a polgári civilizáció világát vagy a teljes lealjasulás vagy a végpusztulás felé kezdte valami sodorni. Ennek a XX. század három nagy izmusa a lehetséges oka: a fasizmus, a kommunizmus és a feminizmus. Az első kettő köztudott, de a feminizmus kérdése vitatott. A feminizmus következménye pedig a családok bomlása és az anyaság nem vállalása. Nemrég szülővárosomban olyan összejövetelen voltam, ahol régi ismerősökkel, osztálytársakkal találkoztam. A beszélgetéseink során természetesen a gyermekeink is szóba kerültek. Az egyik szülő mondja: az én lányom orvosnő lett. A másik: az én leányom mérnök egy nagy gyárban. S így folytatódott a felsorolás: az én leányom tanárnő, az enyém igazgatónő, az enyém elnöknő, stb. Én szerényen megjegyeztem: az én legnagyobb leányom édesanya, most váija a negyedik gyermekét. A csalódott arcok, a lekicsinylő szájhúzások most is előttem vannak. Hát nem lett belőle semmi, pedig olyan jó tanuló volt. Szinte elszégyeltem magam, nem is soroltam fel a többi lányom sorsát, s az unokák számát. Rá kellett döbbennem, hogy az anyaság szégyenletes, inkább, nemhogy hivatás lenne. A népünket sújtó, általánosan a világot is fenyegető romboló tényezők, mint például a szennyeződés, a TV rossz hatása, az ifjúság problémái mellett az őshonos erdélyi magyarság tragikus pusztulásra ítélője a „Nagy Románizmus." A székely nép a történelem folyamán sok válságot túl élt. Ennek a túlélésnek egyik ereje talán e nép humora. A „Nagy Románizmus" mibenlétét egy ilyen székely ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 37
