Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
prédikációirodalom története. Azonban két kéziratban lévő regénye ugyanonnan eltűnt: egy önéletrajzi és egy történelmi. Székely Mózesról szóló, 600 oldalas disszertációja, melyet angolra fordítottam, immár itt Amerikában is közismert és ünnepelt munka. A koncepciós per ádáz hazugságán, megrendezettségén Édesanyám se láthatott át. Elárultnak, cserben hagyottnak érezte ő is magát; s ezt csak alátámasztotta az Egyház eljárása, amikor a kántorképzőbe való jelentkezési kérelmét nem is iktatta a kolozsvári Központ, mintegy jelezve, hogy nincs keresnivalója egyházi berkekben. Két kisgyerekkel a papilakból rövidesen kilakoltatták. Hitébe kapaszkodott, s akkor kérte néhai Márton Áron püspök urat, hogy eredeti katolikus vallására visszatérhessen. A megaláztatásokat és a Szekuritáté meg nem szűnő zaklatásait méltósággal viselve, két gyermekének új otthont teremtett és tanári mivoltában, országos elismerést vívott ki magának. Édesanyám szerint az én leveleim tartották benne a lelket; többnyire hetente levelet írok neki, azóta is. Őt a hatalom gyermekeivel zsarolta: azzal, hogy minket árvaházba küldenek, ha el nem válik Apámtól. De még így se úszhattam volna meg az ország egyik legelitebb iskolájában való „elrejtettségem". Harmincadik érettségi találkozómon, nemrég tudtam meg a titkot. Három zsidó tanárom vett védelmébe a Szekuritátéval szemben, hogy el ne távolítsanak a Zene- és Képzőművészeti Iskolából, mint osztályellenséget: híres iskolaigázgatónk, Izsák Márton, és a két hegedűművész, Birek-Bihari Anna és áldott emlékű hegedűtanámőm, Broch-Mátyás Edith. Végtelen hálával tartozom nekik. Mint gyermeknek, ugyan szinte elviselhetetlen volt, hogy le kellett tagadnom Édesapám kilétét. De akkor a kígyó okossága segített a túlélésben. Az ő hitében azonban szilárdan megmaradtam, a vele való azonulásom jeléül. Akármilyen megmosolyogni való is lehet egy serdülő gyermek túlzása, már akkor embertársaimért, sőt, „az emberiségért" éreztem felelősséget, csupa erről szóló idézetet gyűjtöttem. Eszményképeim Albert Sch weitzerés Teréz anya voltak. Kézenfekvő volt az is, hogy a medicinát választottam — úgyis mint legnehezebbnek ítélt pályát. Életemben mindig eminens voltam, az orvosi egyetemen s az ezt követő országos versenyvizsgákon is. Aztán mikor elértem azt a szakmai csúcsot, amire egy kisebbségi csak vágyhatott, mindent élőről kezdtem Budapesten. Vakmerő lépésektől, újrakezdéstől, kockáztatástól sem riadtam sohasem vissza. Elébe mentem az életnek. „Azzá légy, ami vagy" - ismételem ma is Nádas Péter szavait. Keserűen tapasztaltam azonban, hogy Magyarországon a küzdelemnek más íze volt, megszűnt az a szellemet-lelket frissen tartó aktív létezés állapota, amit Erdélyben megéltünk. Azért itt se vesztegettem az időt, hisz itt is ismét bizonyítanom kellett, nemcsak személyesen, hanem inkább így: mit ér a magyar, ha erdélyi. Itt még két szakorvosi vizsgát tettem le a belgyógyászat mellett: ideggyógyászatot és psychiatriát. S közben a teológia elvégzésének lehetősége iránt is kutattam, s ezt ma sem zártam még le. De életem felét mindig a zene töltötte ki: aktív zenélés. Megszerveztem és tíz évig igazgattam, szólistája voltam a marosvásárhelyi Orvoszenekamak. Majd újabb tíz évig Budapesten is a Semmelweiss Orvosegyetem zenekarában játszottam. S ami még ennél is nagyobb élmény volt: a budapesti Mátyás templom akkor éppen 400 éves kórusának tagja lettem s énekeltem a zeneirodalom szinte valamennyi nagy miséjét, gyöngyszemeit vasámapról-vasárnapra. A roppant zenei élményen túl ez lett lelki otthonom. Olyan közösséghez tartoztam, mely feltétel nélkül elfogadott. Amikor kórusommal Rómába zarándokolva a Vatikánban II. János Pál Pápától egyedül én kaptam atyai áldást (az egyedüli nem katolikus) — mert erdélyi templomaink védelméért folyamodtam hozzá — a kórus tagjai az esemény katarzisában is így szóltak: „Tőled nem irigyeljük, te megérdemelted." Soha sehol a keresztényi szereretnek, az egymás megbecsülésének, s önfeláldozásig menő segítségnek ilyen élő példáját nem tapasztaltam azelőtt mint e világi szolgáló közösségben. Lelkem azóta is nyitott valamennyi értékes valláshagyomány iránt. Isten lelkét mindenütt fellelem, ahol őt lélekben és igazságban imádják, legyen az Jeruzsálem vagy Róma, Japán vagy Amerika. A lelki támaszra akkor igen nagy szükségem volt, mert 1980-ban, röviddel Magyarországra településem után életem legdöntőbb és legtragikusabb eseménye következett be: Édesapám korai, erőszakos halála. A gyászból évekig nem tudtam felocsúdni, unitárius templomba tíz évig nem tudtam belépni. Meghasonlottam lélekben, megingott a hitem, elfordultam az Istentől is. De nem sokáig; Édesapám visszatérített. Bár közönségesen szemlélve, ami történt csak egy álom volt, de én tudom, hogy ennek minősége a realitásnál sokkalta valóságosabb, mélyebb megélés volt. Az álom „leple" alatt valóban találkoztam Apámmal. Szelíden átölelt és bevezetett homoródszentmártoni templomunkba, körbejárta velem az Urasztalát s kérdésemre megnyugtatott: sohasem hagy immár el. Olyan boldogság érzésével ébredtem fel, amit életemben nem tapasztaltam, mert minőségében ez nem földi boldogság volt. E megrázó élmény apotheosis és fordulópont volt számomra. Ettől kezdve hitem nemcsak sokkal mélyebb mint valaha is, de minőségében más, teljesen áthat: aktív hit. Ez az életem lényege, meghatározója, s nemcsak egyik aspektusa. Újraszülettem. Vallásom egyre inkább a szolgálat, a másokért élés, és ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 35
