Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
hogy a rendőrök együttműködnek az alvilággal. A belügyminiszter röviddel ezelőtt kívánatosnak tartotta, hogy növekedjék a lakosság bizalma a rendőrség iránt. Vajon, nem kellene-e ezt megelőzően olyan állapotokat teremteni, hogy a polgárok belügyminiszteri óhaj nélkül is bízzanak rendőrségükben? Ha a rendőrség működésének bajai kerülnek szóba, a felelősök pénzhiányra panaszkodnak, de joggal kérdezhető, miért nincs elegendő pénz a bűnüldözésre egy olyan országban, amelyben állami pénzekből százmilliókat kapnak sikerdíjként zugügyvédek olyan ügyek intézésére, amelyek az állam jogászainak feladatia lennének. A másik rákfene az ugyancsak vészesen terjedő korrupció, amely egy budapesti kommentátor szerint „a gazdaság után megfertőzi az állmi igazgatást, a bűnüldöző szerveket, eléri a politikai intézményrendszer csúcsait és az igazságszolgáltatást." A Magyar írószövetség kormányellenesnek nem mondható elnöke ez év elején megállapította, hogy „a korrupció elérte a bűnüldöztetésre hivatott intézményeket, az állami privatizációs szervezet bevételeiből mindössze tíz százaléknyi kerül az államkasszába, a többit felemésztették a szervezet működési költségei, a köz pénzéből több százmilliárd forint tűnt el az évek során." Pomogáts Béla megemlítette, hogy semmi sem történik a pénzügyi visszaélések felelőseinek megnevezése és elszámoltatása érdekében.„Fertelmes Tocsik-demokráciá"nak nevezte a közállapotokat és Budapestről megállapitotta, hogy „lassan lakhatatlanná válik". Miután a tényfeltárásnak nincs semmi következménye — az írószövetségi elnök szerint — „a sajtószabadság értelmét veszti". Május utolsó két napján a „Magyarország 2000" elnevezésű konferencia résztvevői a kormány ajánlására arról tanácskoztak, mit tehetnének a magyarság jóhírének és a mai Magyarország nemzetközi tekintélyének emelése érdekében. Sok ésszerű, hasznos és megvalósításra érdemes javaslat hangzott el, de el kellett gondokoztasson sokakat, mit érnek az életrevaló ötletek és megvalósításukat szolgáló erőfeszítések, ha tolvajok, csalók, betörők, vandálok, korrupt hivatolnokok és gazdasági vezetők, valamint ügyetlen és tehetetlen bűnüldözők, mindezekkel szemben türelmes és elnéző kormányzati tényezők a jóhírért és megbecsülésért tett fáradozást pillanatok alatt hatástalaníthatják. Az ország helyzetéért viselendő felelősségnek, úgy látszik a miniszterelnök is tudatában van és noha politikusok szokását követve előszeretettel kérkedik eredményekkel és sikerekkel, 1997 január elején a hamburgi Spiegelnek adott inteijújában kijelentette: „csodálom a magyar népet, hogy elvisel bennünket". A nyugat-európai magyar szórványokban mindezek a tünetek, jelenségek és események ismertek, noha ezeknek nincs is figyelemre méltó sajtónyilvánosságuk. Nincs elsősorban azért, mert nincs magyar sajtó, de nincs azért sem, mert a nyugati magyarok szégyellik a közösnek érzett szennyes kiteregetését és ezáltal az idegen környezetben a magyarságkép rontását. Marad tehát a megértő és elnéző türelem. Ezért viselik el szinte szó nélkül, hogyan fakul az irántuk megnyilvánuló figyelem, milyen érdektelenséget váltanak ki észrevételeik, tanácsaik, intelmeik, és kiegyeznek azzal az egyenlőtlen partnerséggel, amelyben rájuk csak a szolgálat szerepe vár. A Magyar Nemzet kulturális kommentátorának, Lőcsei Gabriellának a megfigyelése szerint: „Még a Kádár-rendszerben se volt olyan általános a közöny a határokon túli magyarok iránt, mint mostanában, talán még a kommunista propaganda se tudta olyan gyanússá, idegenné tenni a nyugati magyarságot, mint napjaink segélyt, befektetőt, dollármilliókat váró életfelfogása". Teleki László, a negyvennyolcas szabadságharc eszméihez végig hűséges múlt századi emigráns politikus hazatérésén és tragédiáján tűnődve Szabó Zoltán egyszer azt írta, hogy az eszméi mellett kitartó emigráns haza kerülve idegenbejut. Az otthoniak vele már nem a közös eszméket akarják megvalósítani, hanem „azt váiják tőle, hogy az elalkudást jelenlétével szentesítse". Mintha ma is ez történnék, ha nem is ilyen éles formában. A hazatért vagy a hazai közéletbe bekapcsolódó nyugati magyartól az otthoniak saját tapasztalataik, felismeréseik, törekvéseik, érdekeik alapján megtervezett életstratégiák szentesítését és támogatását óhajtják. Amiként a már említett Magyarország 2000 konferencián sem a tennivalók közös megbeszélésére, hanem a már megfogalmazott kormányzati elképzelések támogatására kérte fel a kormány a nagylelkű gesztussal meghívott külföldi magyarokat. Mintha az ország helyzetét pontosan felmérni és vonzó jövőképet felrajzolni a hazaiak feladata lenne, a határokon kívül élőké pedig ennek erkölcsi és anyagi támogatása. A nyugat-európai magyarok a közelség folytán talán mindenki másnál jobban őrlődnek a szülőföld egyidőben vonzó és taszító hatása között. Egyfelől idegenben élvén ugyan, de magyarként gondolkodnak és éreznek, a nemzettel és a néppel sorsközösséget vállalnak, ezer szállal kapcsolódnak hozzá, az országból és kárpát-medencei magyar nemzetiségek lakóhelyeiről jövő vonzásnak ellenállni nem akarnak és nem tudnak, segítenek, ahol és amennyire erejük és képességük engedi, de ugyanakkor nap mint nap érzik, milyen lehangolóan, elidegenítőén, taszítóan hat sok minden, ami szülőföldjükön, vagy szüleik szülőföldjén történik. Derűlátónak és bizakodónak lenni eléggé nehéz. Csaknem annyi, mint csodában hinni. MBK Honlap, E-982: http://www.newforce.ca/huncor/mbk.htm 28 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
