Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
A KORFORDULO KIHÍVÁSAI ÉS KONFLIKTUSAI Pomogáts Béla (Budapest) A huszadik század után A nagy történelmi korszakok és a naptári rend szerint való évszázadok sohasem fedik pontosan egymást: a 19. század nem 1801-ben kezdődött, hanem 1789-ben, midőn kezdetét vette a nagy francia forradalom és ezzel a gazdasági, a társadalmi, a politikai és kulturális területen egyaránt kibontakozó világtörténelmi átalakulás, és nem 1900-ban végződött, hanem 1914-ben, midőn kitört az első világháború, és ezzel megrendült, majd felbomlott az a világrend, amelyet a század polgári fejlődése létrehozott. Változatos és gyorsan járó évszázad volt, noha nem száz, hanem százhuszonöt esztendőn át tartott: egy korszakos társadalmi átalakulással indult, amely új távlatokat és reményeket nyitott az emberiség előtt, és egy szörnyű világégéssel zárult, amely elemésztette ennek az átalakulásnak a legtöbb eredményét. Legalábbis Közép-Európában, amely ettől kezdve a szomszédos nagyhatalmak politikai játéktere, háborúinak színtere és csatlósállamainak övezete lett. Ahogy kitört az első világháború, lezárult a 19. és kezdetét vette a 20. század, minden bizonnyal az emberiség történetének eddigi legvéresebb korszaka. A világpolitikában és különösen a Kelet- és Közép- Európában bekövetkezett történelmi átalakulásokkal most azután alighanem ennek az évszázadnak is vége szakadt: eltartott hetvenhat éven át: 1914-től 1990-ig. Kezdetén egy világháború, majd egy véres, egész Európa sorsára igen nagy befolyást gyakorló forradalom: az 1917-es orosz forradalom, (történelmi időben) nem sokkal ezután egy minden korábbinál pusztítóbb háború: a második világháború, ezt követően Európa kettéosztása, a középeurópai kisállamok politikai gyarmatosítása és gazdasági romlása, aztán négy és fél évtizeddel később teljesen váratlanul és szinte hihetetlenül, a szovjet világbirodalom hirtelen és látványos összeomlása: a varsói, budapesti, kelet-berlini, prágai, szófiai, bukaresti változások, amelyek nemcsak a közép-európai régió, hanem az egész kontinens számára új történelmi korszakot nyitottak. A lezárult korszak: a 20. század egy szörnyű és groteszk paradoxon áldozat volt. A felvilágosodás, a jakobinizmus és a 19. századi racionalizmus öntudatos örököseként minden gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális stratégiát a józan ész számításaira kivánt építeni, végül mégis és eredeti szándékaival, eredeti jövőképével ellentétben az esztelen alvilági téboly uralmát szabadította el. Katonák számításai előzték meg az első és a második világháborút, a forradalom technikusainak számításai készítették elő az 1917-es forradalmat és később a forradalom nevében véghez vitt embertelenségeket, az ésszerűségre hivatkoztak a tervgazdálkodás, az osztályharc, a világforradalom teoretikusai, akik meg voltak győződve arról, hogy a társadalom jövője ügyében elvégzett számításokat az erőszaknak kell a valóságba átültetnie, és a legvéresebb erőszakot is igazolni fogják végül a forradalom eredményei. A bölcselők azt ígérték, hogy a hatalom működését az értelem fogja irányítani, ehelyett elszabadult az esztelen terror, politikai bűnözők kezébe került a hatalom, és az állam intézményrendszerére a központilag szervezett kriminalitás nyomta rá a bélyegét. Az évszázad véres történetét minduntalan átszövik az utópiák: a forradalomról, az emberi egyenlőség társadalmáról, a világpolitikai értelemben egységesülő és emancipálódó nemzetek (németek, olaszok, oroszok, japánok) világtörténelmi missziójáról, következésképp kontinentális vagy éppen világhatalmi törekvéseiről, a gazdaságfejlesztésről, a nemzet és az emberiség jövőjéről. A jövőbe meredő nagyszakállú filozófusok azon merengtek, hogy milyen elméletekkel, ideológiákkal kell az „emberi lényeg", a szabadság és az egyenlőség érvényesülését megalapozniuk, aztán a szövevényes elméletekből előbb-utóbb titkosrendőrségek, kényszermunkatáborok, hódító hadseregek és gyilkos világháborúk lettek. A racionális számítások történelmi folyamatokat indítottak el, amelyek a lehető legképtelenebb irracionalitásokhoz vezettek. Sorra készültek a bájos tanmesék arról, hogy az emberiséget miként lehet jó útra vezérelni, aztán a történelem rendre elolvasta és megvalósította ezeket a történeteket, és az emberiségre rászabadult a legkafkaibb pokol. Az értelem fedezete nélküli tervezgetés, a nekiszabadult utópia, az emberi egyén iránt megvetést tanúsító kollektivizmus és a vérgőzös forradalmiság ragadta magához a nemzetek és országok irányítását, és elmondhatjuk: éppen csak hogy túléltük, persze nem mindannyian, ezt az érces trombitaszóval meghirdetett 20. századot. A kilencvenes évek elejére végbement közép- és keleteurópai átalakulások: a szovjet világbirodalom (maga a Szovjetunió) és a kommunista világrendszer bukása és felbomlása, az egykori szovjet csatlóállamokban létrejött demokráciák (kvázi-demokráciák) és általánosságban is a nyugati világ ideáljainak történelmi igazolódása valóban új korszakot ígérnek. Arról azonban valószínűleg szó sincs, ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 13
