Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
ottani szabályok szerint élni. És mivel találkoztam egy otthoni magyar fiúval, aki azután a féljem lett, úgy éreztem, hogy a Magyarországhoz fűződő szálaim nemcsak erősebbek lettek, hogy az én azonosságtudatom nemcsak valósággá vált, hanem felelősségtudatot is adott nekem. De magyarországi éveim alatt megtanultam egy nehéz leckét is, azt, hogy azt az országot, amelyet szüleim maguk mögött hagytak 1956-ban, és amelyikbe én sikeresen „viszsza emigráltam" 1992-ben, kulturális szakadék választja el egymástól. És ez a szakadék nem kicsi. Szüleim nemzedékének magyar-amerikai tagjai — úgy tűnik nekem — elvesztették a kapcsolatot a magyarországi eseményekkel és a nép érzelmeivel, és ha hazalátognak Magyaroszágra, hogy tanácsot adjanak és segítséget nyújtsanak, gyakran úgy gondolják, hogy ott folytathatják, ahol 40 évvel ezelőtt abbahagyták —, pedig a valóságban drasztikusan megváltoztak a dolgok. Más részről viszont, magyarok, akik Amerikába jöttek, nem nagyon igyekeztek, hogy megismerkedjenek magyar-amerikaiakkal, gyakran az egész csoportot „nacionalistának" vagy „idegengyűlölőnek" bélyegezve meg. Helyenként ellentétek támadnak magyarok között, csakúgy mint testvérek közt, akik rég nem látták egymást. De mindakét csoport magyarnak vallja magát — és jogosan teszi azt. És ez az a pont, ahol miránk vár a feladat, fiatal magyar amerikaiakra. Mi igen sikeresen tudunk működni, mint egy összekötő híd a két ország között. S itt újból hivatkozom a kétnyelvűség és a kettős kultúra által nekünk juttatott kiváltságokra, amelyért a szüléink annyit áldoztak és ami — hadd hangúlyozzam — azzal a felelősséggel jár, hogy politikailag és kulturálisan tájékozott polgárok legyünk mindakét helyen. Mindezek miatt boldog asszonynak érzem magam. Egyrészt amerikai állampolgár vagyok, mindazzal a sok szabadsággal és önbizalommal, amit ez az ország nyújt a népének, de egyidejűleg mint magyar ugyanúgy birtokában vagyok magyar hátteremnek és hagyományainknak, mint akik sohasem lépték át a magyar határt. Sokan kérdezték tőlem: Végül is, mi vagy te? Magyar vagy amerikai? Feleletem az volt, hogy nekünk nem kell választani, és hogy valójában a kérdést helytelenül tették fel, mert ma már ez nem vagy/vagy helyzet. Azonban ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok 100%-os amerikai, de azt sem, hogy nem vagyok 100%-os magyar, mert azt hiszem, hogy egy ember több lehet 100%-osnál, ha hajlandó arra az erőfeszítésre, amit a kettős kultúrájúság megkíván. Nem is beszélve arról, hogy a kettős kulturájúság egy hasznos felkészültség egy olyan országban, amelyben a különbözőség a mértékadó. Amilyen mértékben az Egyesült Államok átveszik a vezető szerepet a globális gazdasági piacon és a „hideg háború" utáni politikai és katonai helyzetben, egyre inkább szüksége van olyan emberekre, akik több nyelvet beszélnek, külpolitikai ismereteik vannak, és megfelelő érzékenységük a különféle politikai és kulturális környezetekben. Amerika képes kell legyen arra, hogy vezetőket tudjon küldeni a nemzetközi küzdőterekre, különösképpen a fejlődő európai kontinensre, beleértve Közép-Kelet-Európát is. Magyar hátterünkkel nekünk rendelkezésünkre állnak ezek az eszközök, és mint amerikaiaknak 200 év demokráciája áll mögöttünk. És követésreméltó példák állnak előttünk, mint Kossuth, aki eljött ebbe az országba és jelentős hozzájárulást hagyományozott. Pillantsunk a magyar bevándorlókra és leszármazottaikra, akik sokat adtak ennek az országnak: Gróf András, a „Time" folyóiratban az idei „év embere", és az INTEL vezérigazgatója, Marton Kati, újságíró és szerző, Soros György, a milliárdos, aki több adományt adott Közép-Kelet-Európa fejlesztésére, mint bárki más a világon, és persze, ne felejsük el Pataki Györgyöt, New York állam kormányzóját. S ki tudja, talán még Giuliani polgármesternek is lehet egy-két magyar őse. Természetesen, magyar-amerikainak lenni más, mint magyar-magyarnak lenni. A mai napon Budapesten hivatalos ünnepségeket rendeztek az 1848-as forradalom 150. évfordulójának emlékére. De valószínű, hogy a magyarok nagy része otthon van, hogy kipihenje a tegnapi nagyméretű tömegtüntetés fáradalmait, mellyel tiltakoztak egy kedvezőtlen megegyezés miatt, a Magyarország és Szlovákia között épült erőművel kapcsolatban. Miért van ez a különbség? A válasz abban van, hitem szerint, hogy kik vagyunk mi, magyar-amerikaiak. Ma itt vagyunk, hogy megünnepeljük Kossuth Lajos szellemét és küzdelmét a demokráciáért és szabadságért; de itt vagyunk azért is, hogy megünnepejük „48 ünneplését", amit ez a 70 éves szobor jelképez, melyet New York városa állított —, s amely szimbolizálja a mi jogunkat is, hogy ilyen ünneplésekkel hódoljunk a múltunknak, büszkén kifejezve, hogy kik vagyunk. Itt vagyunk, hogy bizonyítsuk erőfeszítésünket, hogy áthidalhassuk az országaink közötti távolságot. És itt vagyunk, hogy megünnepeljük, hogy magyarok vagyunk és hogy amerikaiak vagyunk. Befejezésül Theodore Roosevelt szavait szeretném idézni amiket 1899-ben mondott, mint New York állam kormányzója: „Ha behozzák az amerikai életbe Magyarország hőseinek szellemét, Önök megtették a tennivalójukat. Ennek az országnak semmire nincs annyira szüksége, mint arra, hogy ilyen embereknek, mint Kossuth, az életét megismertessék a polgáraival — és eljövendő polgáraival — fiaival és leányaival is." 12 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
