Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
Befogadván valami messze — hogy mondjuk? — eszme? rendeléséből a jövőt Messze a kövek és a fémek hatalomátvétele előtt. A hajlíthatok és görbíthetők, a szívósan gyengédek, az ujjnyomásra már válasz-puha anyagok, ők, a soha vissza nem ütők adtak halk jelet — kéz a kéznek Velünk a Föld! Tehát nem az erőszak kell nekünk, hanem, ami hajlékony, az időtálló! Mi akik a szétszórtságban, a szórványban élünk — nekünk még fontosabb a hajlékonyság...Úgy mint a ín vagy sás, meghajlunk a szélfúvásban, a viharban, de nem hullunk darabokra... Elődeink nagy verejtékkel, rengeteg erőfeszítéssel és áldozattal építettek templomokat. Sajnos, sokban ezek közül ma már nem magyarok imádkoznak. Az épületben a lélek kell erős legyen, máskülönben az épület csak keret, amit más tartalommal is be lehet tölteni vagy egy új főúttal leradírozni a térképről, lásd Chicago déli oldalán több hajdani magyar templom sorsát, fekete gyülekezeteikkel, vagy a régi clevelandi nyugat oldali magyar reformátusok templomát spanyol nyelvű gyülekezettel. Igen — szeretettel kell neveljük a következő nemzedéket magyarságra. Akkor megmarad, tovább él...erősebb lesz... Ez olyan mint amikor gyermekünket sétálni visszük a szabadba, vagy forgalmas városi utcára. Fogjuk a kezüket, de csak akkor szorítjuk jobban, amikor átkelünk az utcán, vagy amikor piros lámpánál megállunk. Máskülönben gyöngéden, nem görcsösen, nem szorongatva fogjuk a kezüket. Később az életben is észrevehetjük, hogy akik görcsösen ragaszkodnak gyermekeikhez, vagy akármihez, azokban nincs elég önbizalom ezek megtartásához! Nincsen szánalmasabb kép annál, mint amikor görcsösen rángatva vezeti egy szülő a gyermekét. Messziről látható, hogy önállóságot nem tűr meg az ilyen cibálás. De ilyen esetben nem a szeretet fogja a kis kezet, hanem a kishitűség! Lehet...a kudarcokat azzal is magyarázni, hogy a külföldre szakadt magyarság másként kell megbirkózzon a kihívásokkal, mint az otthoni a Kárpátmedencében. Nem a múlt kudarcain akarok most rágódni, mert annak nincs semmi értelme. Nem is az élet színpadától búcsúzó nemzedéket akarom mulasztásaiért vagy bűneiért szapulni. Csak magukat a hibákat és elmulasztott alkalmakat akarom összegezni, hogy ezeknek ismeretében ne legyünk mi is akarvaakaratlanul, tudva-tudatlanul olyan megszokott életmód követői, ami ugyanazokba a zsákutcákba torkoll, mint amilyenbe elődeink betévedtek: — életstílus szempontjából — olyan zsákutcákba, melyekben lehetetlen utódokat megtartani. Mert maga az általuk nyújtott példakép — elrettentő hatással volt a következő nemzedék számára, és megakadályozta a folytonosságot. Tehát mik a teendőink? Miképpen tudjuk elérni azt a fiatal nemzedéket — helyesebben azt a maradékot, amit nem idegeníteti el az emigráció és amelyet még nem csapolt le, nem emésztett fel az amerikai és kanadai gazdasági kohó? Miképpen tudjuk ezeknek a magyar kultúrát hatásosan továbbadni? Ehhez ismernünk kell a mai fiatalok lélektanát és gondolatvilágát. Számításba kell venni a környezet hatását, amely állandóan más értékkel traktálja őket. A környezet és a lélektan ismerete mellett pedig nem szabad elcsüggednünk, amikor kudarcot szenved erőfeszítésünk. Mindig azt kell szem előtt tartsuk, hogy egy aktív kisebbségi közösség felnevelésének, megőrzésének és előkészítésének feladatára és elvégzésére közösen vállalkoztunk. Közben sokan elhullanak — és, sajnos, a könnyebb, a tömegemberre szánt sorsot választják maguknak! De ettől függetlenül, nekünk nem szabad lankadni küzdelmünkben. Ehhez kell a bátorság. Fiataljainkat fel kell készítsük a minőségi életre, szórványban, szétszórtságban. Ez pedig nem könnyű feladat, mert szembeállít bennünket a tömegtársadalommal és annak nyomasztóan hatalmas eszközeivel, főleg a TV-vel és a TV-ben propagált korlátlan anyagiassággal. Az utóbbiak csábításának eleve csakis a minőségi ember tud ellenállni. De fiataljaink is csak úgy fogják a minőséget választani, ha tőlünk megkapják a jó példát és a képzést, edzést és tudást. Mindenki más előtt tőlünk kell elsajátítaniuk az öntudatos és önzetlen magyarságot. Mi pedig csak akkor tudunk ilyen öntudatos magyarságot továbbadni, ha mi is éljük magyarságunkat, és magabiztosan adunk irányt, és életképes intézményekkel, programokkal és lehetőségekkel toborzunk és nevelünk. Energiánkat célravezető tervek megvalósítására kell összpontosítanunk, melyek tényleg segítenek bennünket a megmaradásban és továbbfejlődésben. Vagyis kerüljük az emigráns acsarkodást, perlekedést, egyesületesdit és a délibábos álmokat. Helyette támogassuk mindazt, ami épít és erőt ad: a magyar 14 ITT-OTT 30. évf. (1997.), 2. (129.) szám
