Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
cserkészetet, a hétvégi magyar iskolákat, a népi tánccsoportokat, a nyári magyar tanfolyamokat, a magyar könyvesboltokat, a magyar könyvkiadást, a magyar biztosító egyesületeket és a magyar egyházakat... és minden magyar munkát, ami nem rombol, hanem épít! A következő nemzedéknek pedig mit kell továbbadnunk? Elsősorban tudásra alapozott öntudatot! Hiteles, megbízható tájékoztatásuk kell legyen népünkről: kik a magyarok? Hol laknak magyar amerikaiak? Hol vannak másutt magyar települések? Milyen értékek, milyen múlt van veszendőben mások által? Mit lehet tenni a védelmükben, hogy megmaradhassanak és továbbfejlődhessenek? A megbízható tudáson kívül fontos, hogy érzelmi szálakat fűzzenek maguk közé és mindazon magyarok közé, akik elnyomatásban vagy szegénységben sínylődnek. Tehát küldetéstudatot kell elültetnünk szívükben, hogy érezzenek sorsközösséget népükkel, bárhol is vannak ennek települései. Tudjanak együttérezni, szolidaritást vallani és vállalni a szétszórtságban élő magyarokkal. Érezzék, hogy feladatuk elfoglalni az összekötő kapocs szerepét, a híd szerepét népünk életében világszerte. Tudatosan építsék a magyarság világhálózatát, a kapcsolatok fenntartását és egymás támogatását. Mivel a sors nekik több szabadságot és lehetőséget biztosít — éljenek ezekkel! — és váljanak népük érzékszerveivé, fülévé és szájává is. Legyenek képviselői és védelmezői az örök magyar érdekeknek, ahol csak élnek ...világszerte! Feladatukhoz fontos a két kultúra bennsőséges ismerete, a kétnyelvűség és a kettős lelkiség elsajátítása. Büszkék lehetnek a létüket meghatározó amerikai befogadó hazájukra és szüleik vagy nagyszüleik hazájára egyaránt. Tudniuk kell élni a kettős hűséggel, a határokat átszárnyaló közösségi tudattal! Van egy nagyon fontos példaadási és nevelési lehetőségünk: a közösségért és a közösségben való gondolkodás átadása. A külföldi magyarságnak ezen a téren sok tanulnivalója van! Sokat tanulhatnánk az amerikai zsidóságtól, az amerikai örményektől és az amerikai görögöktől. Akinek nincs pénze, az munkával rója le közösségi kötelességét. Akinek nincs ideje közösségi munkára, az pedig anyagi hozzájárulásával segítse a magyar fennmaradást és a továbbfejlődési lehetőségeket. De itt nem „jelképes” ("token”) adakozásra és aktivitásra gondolok. Jelenlétünk március 15-i és október 23-i ünnepségeken önmagában nem elég. Akik magyarságukat csak ilyenkor vállalják, azok csak lelkiismeretüket próbálják nyugtatni. Ez nem elég. Mikor és mennyit adományoztunk, azaz lényeges összeget egy erdélyi vagy vajdasági magyar gyerek ösztöndíjára? Mikor adtuk támogatásunkat egy kisebbségi magyar folyóirat fenntartására? Népünk csak akkor maradhat tényező a világtörténelemben, ha mindannyian kivesszük részünket a küzdelemből. A hatékony közösségi munkát fontossági sorrendben megelőzi gyermekeinkhez való viszonyulásunk egyéni és családi alapon. Mini-közösségeinkben meg kell valósítanunk egy olyan életstílust, mindennapi életritmust, amely megmaradásunkat nagy távlatban is biztosíthatja. Befejezésül erre ajánlok egy nagyjából bevált módszert vagy „model”-t, mely egy maréknyi család tapasztalatára van alapozva. (1) Mind a magyar nyelv elsajátítása érdekében, mind a családi élet megszilárdítására, olyan családoknál, ahol még 5 éven aluli gyerekek vannak, egyszerűen ne legyen TV. Ez a média forma csak rossz hatással lehet a magyar beszéd — és a magyar kiejtés — megtanulására. Ezt az önfegyelmi módszert még azzal is érdemes kiegészíteni, hogy miután már idősebbek gyermekeink, a TV hatását azzal ellensúlyozzuk, hogy csak nagyon választékosán nyíljon alkalom TV nézésre; amit nézünk, azt együtt nézzük, hogy utána legyen alkalom a tartalom megbeszélésére, a mondanivaló elemzésére, és ha kell kritikájára. (2) Természetesen a TV-nek ilyennemű „kikapcsolása” azt jelenti, hogy mint szülők és nagyszülők, sokkal aktívabban kell részt vennünk gyermekeink, unokáink nevelésében. Ez mindennapi ITT-OTT 30. évf. (1997), 2. (129.) szám 15
