Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
A MAGYAR DIASZPÓRA A 21. SZÁZAD KÜSZÖBÉN átmeneti korszakok túlélése állandósult átmenetiségben Ludányi András (Ada, Ohio) 1996-ban több ízben ünnepeltük népünk szívósságát, rátermettségét. Elsősorban a Kárpát-medencében való idestova 1100 éves fennmaradásunkról emlékeztünk meg. Ezalatt az idő alatt többször át kellett éljünk „átmeneti korszakot”. Maga a honfoglalás is ilyen korszak volt. Átköltözésünk Etelközből sok váratlan kihívással, megpróbáltatással és küzdelemmel járt. Utána a történelem folyamán sokszor kellett ismét bizonyítsunk, például a tatárjárás után. Mohács után, a törökök kiűzése után, az 1848-as szabadságharcunk után, az Osztrák- Magyar Monarchia összeomlása után, most pedig a szovjet birodalom felbomlásával. Tehát, épp most az utóbbi átmeneti korszakban kell jó utat választanunk és cselekedeteinket ehhez igazítanunk. 1956-ot nem követte átmeneti korszak, utána nem született új rend, csak visszarendeződés történt, amely eltartott 1989-91-ig. De 1956 hozzájárult a régi rend megbuktatásához, így a legfontosabb csapást jelentette, amely előkészítette a szovjet rendszer halálát, így 1996-ban büszkén ünnepelhettük a nagy esemény 40. évfordulóját is. De 1997 viszont egy új átmeneti korszakban talált bennünket, méghozzá olyanban, amely talán új jelentőséggel ruházza fel az átmenetiséget: az átmenetiség állandósulásával! Világszerte — és drámai módon — épp Közép-Kelet-Európábán — az 1989-91 között végbe ment politikai változások egy új rend kezdetét jelentik. Ebben az új rendben rengeteg lehetőség és veszély jelentkezik számunkra, ezért kell most jobban résen legyünk mint valaha! Mi, amerikai magyarok is ünnepeltünk egy fontos 25-éves évfordulót, a Magyar Baráti Közösség éppen 1971-ben jött létre, amikor az ohioi Adában 11 magyar fiatal összeült megtervezni az Itt-Ott olvasó táborának első nyilvános találkozóját a Pennsylvania-i Herefordban. (Az utóbbit 1972 szeptemberében tartottuk meg). Az esemény fontossága abban rejlik, hogy ekkor öltött szervezeti köntöst a második világháború után külföldre szakadt magyarság második nemzedéke és sok 56-os fiatal számára, akiknek egyik fő feladata éppen az „átmeneti korszak túlélése” volt. De mit értünk mi „átmeneti korszak” alatt? Elsősorban olyan állapotot, amely ideiglenes, amelyben fölborult a régi rend és még nem lépett helyébe egy új rend illetve rendszer. Nemzetközi szinten ez akkor történik, mikor egy háború vagy forradalom megváltoztatja egy közösség hatalmi, gazdasági, értékrendszeri vagy kulturális pilléreit, de még nem jöttek létre vagy nem szilárdultak meg az előbbieket helyettesítő, új pillérek. Tehát, megbukott a szovjet politikai, gazdasági és ideológiai rendszer...de még bizonytalan, hogy ezt mi követi. A szólamokban kétségtelenül a „demokrácia” és a „kapitalizmus”, vagyis „privatizáció” uralkodik, de a valóságban helyi tradíciók, berögződött elvárások és bizonyos geopolitikai tényezők az új rendszer megvalósulását késleltetik vagy egyenesen akadályozzák. Sőt, lehetséges, hogy mostantól kezdve a technikai változások gyors üteme miatt mindannyiunknak fel kell készülnünk az „átmeneti korszak” állandósulásához is. Az az egyén vagy közösség, mely elszakad népétől és idegen országba vagy társadalomba kerül emigránsként, bevándorlóként vagy mint egy elszakított terület kisebbségi lakosságához tartozó személy —, érdekes módon mindig „átmeneti korszakot” él át. Tehát, a hazájától távolra került magyar talán a legtapasztaltabb az „átmeneti korszakok” ismeretében. Ebben az otthonmaradottaknak is szolgálhat tanáccsal, már ami az ilyen korszakok átélésének mivoltát illeti. Mi, távolra szakadt magyarok azért vagyunk ebben tapasztaltabbak, mert magyarságunk megtartásával szemben egy állandó vonzó hatás érvényesül. Ennek a vonzásnak az alapja az anyagi érvényesülés, a kényelem és a besímulás a többségi társadalom sikerélményeibe. Az ilyen vonzással szemben az ellenállásunk csak akkor hatásos, ha erős akarattal, öntudattal, és tudással küzdünk ellene, és ha ezt az akaratot és tudást képesek vagyunk átadni a következő nemzedéknek is. Itt kulcskérdéssé válik a közösségi értékeket védelmező intézményeink életképessége és vezetőink tehetsége és elszántsága. Sajnos, teljesen jóhiszemű okokból, olykor vezetők és intézmények is megalkuvók lesznek, és kiszolgálói az asszimilációnak, a felszívódásnak és a megszűnésnek. Ez általában azért történik, mert értékrendszerük zavaros, vagy mert nincs hatásos és konkrét tervük a megmaradáshoz és továbbfejlődéshez. Elrettentő példaként szoktam emlegetni a connecticuti Bridgeport város református lelkészének 1940-ben megjelent elmélkedését, ami az akkori egyházi jubileumi ITT-OTT 30. évf. (1997), 2. (129.) szám 11
