Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
évkönyvben látott napvilágot. Ebben egy jóhiszemű lelkész, egy életképes egyházközség vezetője, nyáját a felszívódásra ítélte azáltal, hogy a magyarságot Amerikában „ átmeneti állapotként” jellemezte. Igaz, a szavai nem a népet, hanem a korszakot nevezik átmenetinek, de ennek az eredménye mégis egy magyar közösség megszűnéséhez vezetett. Tudniillik, ebben az elmélkedésében a bridgeporti lelkész azt fejtegette, hogy a felszívódás elkerülhetetlen folyamat. Tehát ne tegyünk semmit ellene, ne próbáljuk gátolni a felszívódást. Szerinte átmeneti korszakban élünk és az egyház kötelessége a gyülekezetei minél előbb bekapcsolni a befogadó ország kultúr- és vallási életébe. Az „átmeneti korszak” gondolatát ez az egyházvezető így fogalmazta meg: „Különösen a nyelv kérdése az, ami a legsúlyosabb problémája ennek az átmeneti korszaknak. Régebben egyházi életünknek nemcsak eszköze, hanem egyik célja is volt a magyar nyelv fenntartása. Akkor még általánosan azt hitték, hogy a magyar nyelvvel együtt hal meg az egyházi munkánk. Ma már tisztábban értünk ebben a kérdésben is, és a régi elfogultság helyett Istenbe vetett bizodalommal igyekszünk magunkat felkészíteni a megváltozó jövőre. Az egyházak helyes irányításától függ ma az egyház további fennállása és virágzása.” (ifj. Nagy Emil, „Átmeneti korszak”, az Amerikai Magyar Reformátusok Jubileumi Emlékkönyve, 137. old.) Tehát az angol nyelvben van az üdvösség! Sajnos a vallási életben még ma is vannak hasonló gondolkodású emberek, akik szintén azt hangoztatják, hogy nem az egyházak feladata a magyarság szolgálata. Ezzel a felfogással mi semmilyen vonatkozásban nem érthetünk egyet, de teológiailag biztosan nem, mert a kultúrától elvonatkoztatva szerintünk nincs is vallásos élet. A bridgeporti lelkész épp ezt nem tudta megérteni. Ő úgy vélte, hogy a külföldi magyarok vallási hovatartozása fontosabb, mint a magyarok önmaguk. Szerinte a magyarság csak földrajzi értelemben „magyar”, azaz ha Magyarországon tartózkodik, míg a reformátusság minden földrajzi megkötöttségtől független lehet. Mi, akik az elmúlt évben 25. évfordulónkat ünnepeltük mint magyar, mint baráti és mint vallásos közösség, tudjuk és érezzük, hogy a tudatos magyarságélmény ápolása tartott meg bennünket és késztetett arra, hogy gyermekeink is tovább vigyék életükben ezt az örökséget. Szerintünk, ez tette lehetővé, hogy Közösségünk életképes szerepet vállalhatott az amerikaimagyar életben. Viszont az is igaz, hogy az őrségváltás még nincsen biztosítva. Bár szép számmal vannak fiataljaink, akik támogatják munkánkat, kevés azoknak a száma, akik a szellemi munkához magyar vagy angol nyelvű írásaikkal hozzájárulhatnának. Tehát eljött annak az ideje, hogy alternatív lehetőséget nyújtsunk fiataljainknak. Az utánpótlás biztosításában, érdekes módon, épp a melldöngető magyar emigránsok a legkevésbé sikeresek. Ennek valószínűleg több lélektani oka van, elsősorban az, hogy saját magyarságukat csak ellenzéki kontextusban mutatták be saját gyermekeiknek. Magyarországot túl sok esetben összekeverték a kormánnyal, melynek említése csakis undorral vagy mélységes megvetéssel történhetett. Közben, erőszakosan és nem szeretettel próbálták gyermekeiket magyarul tanítani. Ezért gyermekeik között igen nagy százalékban történt lemorzsolódás. „Emigrációs” gondolkodásmódjuknak csakis egy ideiglenes „átmeneti korszak"-ban lehetett létjogosultsága. A Reménység tavánál táborozó magyarok (az ITT-OTT folyóirat olvasói és a Magyar Baráti Közösség tagjai) ezzel ellentétben szerintem azért maradtak meg nagyobb százalékban magyarnak, mert általában a magyar kultúra és az emberi, baráti kapcsolatok révén szerették meg a magyarságot. Feladatunk most az kell hogy legyen, hogy hatásosabban biztosíthassuk ezeket a feltételeket az amerikai-magyar életben általában. Ez ma fontosabb mint valaha, mert az angolszász társadalom és „etnik” társutasaik egyre nagyobb nyomást gyakorolnak, hogy az amerikai társadalom ne mozaik-közösség legyen, hanem ismét olvasztótégely-társadalom. Ebből a célból sikerült 12 ITT-OTT 30. évf. (1997.), 2. (129.) szám í
