Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

megalkuvásnak és gerinctelenségnek véltek, s úgy érezték, hogy a nyugati magyarok közt utazgató hazai érelmiségiek — a Lőrincze Lajosok, a Czine Miskák, a Csoóri Sándorok, a Für Lajosok, a Jeszenszky Gézák, a László Gyulák, stb. — tulajdonképpen mind beépített emberek, akik csak azért utazgathatnak szabadon, mert — Stirling György szóhasználatával élve — mindegyik megkötötte a maga „kis alkuját” a hazai rezsimmel. S ebben talán igazuk is volt, de csak olyan értelemben, hogy egy normális emberi élet lényegében mindig kompromisszumok sorozatából áll. Ebbe beletartoznak a házastársi-, a szülő-gyermeki, a munka-, és egyéb emberi viszonyok is, amelyek mind oly kompromisszumokon alapszanak, amelyek nélkül egy társadalom nem is tudna létezni.

Kétségtelen, hogy a dialógus-ellenes emigráns vezetők propaganda hadjárataikkal megnehezítették a hazai kommunista rend életét és így ők is hozzájárultak a rendszer fóllazításához, de arra semmi bizonyíték sincs, hogy munkájuk eredményesebb lett volna, mint azoké, akik ugyanakkor morális, anyagi, és egyéb jellegű támogatással segítették a hazai máskéntgondolkodó szellemi embereket. Ez annál is nyilvánvalóbb, mivel a hetvenes évek második felétől kezdve — mely a Szent Korona hazavitelével vette kezdetét — a nem-dialógizálgatók gyakorlatilag már mindinkább a hivatalos amerikai nagypolitika ellenében tették mindazt, amit tettek. S a kommunista rend szétbomlása, illetve az azzal járó magyarországi rendszerváltás pedig sokkal jelentősebb erőknek a függvénye és eredménye volt, mint egypár magyar és egyéb politikai emigráns propagandahadjáratának.

Lényegében ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg Jeszenszky Géza is még 1991-ben, egy az Új Magyarország-ban megjelent idevonatkozó eszmefuttatásában: „A nyugati magyarság körében az elmúlt húsz évben elsősorban az váltott ki súlyos belső vitákat, hogy egyesek jó kiinduló pontnak

19- Ezt a jelenséget a hazai Pomogáts Béla is leírta egyik idevonatkozó cikkében: „Ugyanakkor többen is panasz tárgyává tették közülük, hogy a mai [1993-as] magyar politika mintha kevésbé ismerte volna el az ő munkájukat, mint a hivatásos politikai emigrációét. Ez, ha valóban így van, véleményem szerint nagy hiba”. Köztársaság, 1993/3, 86-87 old.; és: ITT-OTT, 26. évf. (1993), 1 (122), sz„ 25-26. old.

tekintették a Kádár-korszak »puhább« diktatúráját, hazajártak, de — néhány egyéni kivételtől eltekintve — az együttműködést nyelvikulturális térre korlátozták, s azt a hazai rendszer további »fellazítása« érdekében tették. Mások attól tartottak, hogy a kapcsolatok, hazalátogatások következménye nem a kommunista rendszer meggyengülése és összeomlása lesz, hanem az emigráció fog megengedhetetlen módon fellazulni. Mindkét álláspont tisztességes szándékból fakadt. A történelem a vitát eldöntötte, s ma semmi értelme azt taglalni, hogy ki, milyen mértékben járult hozzá a diktatúra össszeomlásához. Sokkal okosabb, ha közös öröm mellett a most mindenki előtt megnyíló közös cselekvés lehetőségégére összpontosítjuk figyelmünket.”20

Ezek sok igazságot és reményt tartalmazó szép szavak, melyekből azonban a „remény” része sohasem következett be igazán. Az emigráció ugyanis a rendszerváltás után is fragmentált maradt, s ami még rosszabb, ez a széthúzás a kis Hazába is bevonult teljes erővel. Az új kormány kétségtelenül sokkal nemzetiebb politikát folytatott, tizenöt millió magyar nevében beszélt, és kapcsolatot teremett a nyugati magyarság egyes csoportjaival és vezetőivel, de ennek ellenére oly atmoszférát kreált, amely a nyugatiak szemében gyakorlatilag lekezelésnek tűnt. A rendszerváltást követően ugyanis mindkét csoport elismerést várt hosszú, kemény, és sok energiát fölemésztett küzdelmük ellenértékeként. Ez az elismerés azonban mindkét csoportnál — legalább is saját szemszögükből nézve — lényegében elmaradt. Visszanézve, az utóbbiak esetében ez egy bizonyos fokig várható is volt, hisz az 1990-ben hatalomrakerülők gyakorlatilag azok soraiból kerültek ki, akik két évtizeden keresztül a dialógizálgatókkal folytattak eszmecserét, s akik a dialógus-ellenesek szemében beépített Kádárügynökökként szerepeltek.

Kevésbé volt várható ez az elismeréselmaradás a dialógizálgatók esetében, hisz a

20 Jeszenszky Géza, „Magyarország újjáépítése és a külföldi magyarság”, Uj Magyarország (1991. augusztus). Ezt a cikket Jeszenszky Géza 1996. július 19-én faxolta el nekem, több egyéb anyaggal együtt. A faxon a pontos dátum és oldalszám nem látható. De ez a Jeszenszky-cikk a Nyugati Magyarság 1991. augusztus 31-i számában is megjelent.

44 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám