Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
hetvenes és nyolcvanas években épp ők voltak az újonnan hatalomrakerültek patrónusai, s ő miattuk lettek a nyugati magyar lapok hasábjain és az egyesületek gyűlésein lekommunistázva és lehazaárulózva. Ennek ellenére a várt elismerés az ő esetükben is elmaradt. Tehát ők is úgy jártak, mint 1849-ben a horvátok, akiket a győztes Habsburgok ugyanolyan módon fizettek ki segítségükért, mint a csatát vesztett magyarokat lázadásukért. Persze azon el lehetne vitakozni, hogy 1990-ben kik voltak a horvátok és kik a magyarok, azt azonban alig lehet tagadni, hogy a rendszerváltást követően — egypár egyéni esettől eltekintve — egyik csoport tagjaira sem volt szüksége az új rendszer új urainak.21 Az utóbbiak ugyanis hatalomra kerültük után szinte azonnal egy addig fői nem fedezett harmadik csoport, az elmúlt három-négy évtized folyamán magyar szempontból teljesen láthatatlan pénzemberek után kezdtek futkározni.22 Ennek következtében — legalább is Nyugatról nézve — aztán épp úgy cserbenhagyták a két évtizeden keresztül őket támogató és védő nyugati partnereiket, mint az őket Kádár-ügynökként kezelő, vérmes anti-kommunista harcokban megöregedet és minden dialógust elvető politikai emigráns vezéreket. Ez aztán mindjárt meg is magyarázza a rendszerváltást követő, s egyhamar jelentkező általános kiábrándulást. 21 Jeszenszky Géza ezt az állítást tagadja és az őt támadó Nemzetőr-re\ szemben fölsorolja az Antall-kormány idevonatkozó intézkedéseit, valamint egypár azon nyugati magyar nevét, akik komolyabb kinevezést kaptak az új rendszerben. (Levelének dátuma 1996. április 1.) Az általa fölsoroltak azonban vagy történelmi családi nevet viselnek (Teleki Pál, Perényi János), vagy valami prominens egyénnek a leszármazottjai (Némethy László), vagy nyugaton meggazdagott pénzemberek (Tar Pál, Zwack Péter), vagy pedig olyan egyének, akik viszonylag fontosabb politikai kapcsolatban voltak az amerikai kormány, illetve az amerikai képveselőház tagjaival (Szekeres Szabolcs, Szekeres Zsolt, Veress Bulcsú). Jeszenszky Zwack Péter nevét, az utóbbi kényszerű lemondatása miatt, a július 19-én hozzánk is elfaxolt levelében nem említi. 22 Erre jellemző példa az MDF kor két washingtoni nagykövete, Zwack Péter (1990-91) és Tar Pál (1991-94), akik mindketten a fönt jelzett kategóriába tartozó üzletemberek, s akik közül az előbbi — legalább is a nagykövetsége idején — még a magyar nyelvet is csak akadozva használta. Ugyancsak megmagyarázza azt az addig hallatlan jelenséget, hogy bizonyos ügyekben az addig egymást szapuló két emigráns csoport váratlanul ugyanazon az oldalon találta magát volt megvetett ellenfelével.23 A fontiekhez azonban szükségszerűen hozzá kell tenni azt is, hogy ez a poszt-kommunista politikai tájkép csupán a nyugati magyarok szempontjából tűnik ily lehangolónak. A váratlanul hatalomra került Antall-kormány és az új hatalmi rend tagjai természetesen másként látták és látják az akkori helyzetet. Ok úgy érezték, és még ma is úgy érzik, hogy az új rend szeretettel fogadta és fölkarolta az egész nyugati magyar emigrációt. Mint Jeszenszky írta válaszában a közelmúltban az őt támadó müncheni Nemzetőr szerkesztőségének: „A tizenöt millió magyarban gondolkodó kormány működésének kezdetétől fogva nyilatkozatokban üdvözölte a kommunizmus idején a magyar érdekekért annyi áldozatot vállaló emigrációt, meghirdette és kereste vele az együtműködés új formáit, útlevelet biztosított mindenkinek, aki kérte, szívesen fogadta, ha bárki tudását, tehetségét vagy pénzét kész volt otthon hasznosítani.” Majd saját maga szerepével, illetve az emigráció állítólagos lekezelése és figyelmenkívül hagyásával kapcsolatban így folytatja: „Önök korábbi cikkekben az emigráció megsértését is szemünkre vetették, engem személy szerint is vádolva. Pedig én miniszterként eljuttattam Önökhöz is a 15 millió magyar problémáival foglalkozó írásainkat, dokumentumainkat. Antall Józseffel az élén a kormány számos tagja számtalan alkalommal beszélt, találkozott külföldre kényszerült honfitársakkal. A Kárpátmedence nehéz sorsú magyar népével és annak választott vezetőivel megteremtett bensőséges és 23- Ez a legújabb vita az Antall-kormánynak a nyugati magyarsághoz való hozzáállásával kapcsolatban Töttösy Ernőnek a müncheni Nemzetőr 1996. márciusi számában (40. évf., 551. sz.) megjelent „Megmaradni magyarnak” című cikkével kezdődött, melyben a szerző erősen elmarasztalja az Antall-kormányt, beleértve annak a nyugati magyarsággal kapcsolatos politikáját. Jeszenszky Géza erősen megkurtított válaszlevele, valamint Töttösy reakciója a Nemzetőr áprilisi számában található. E levelek és egyéb idevonatkozó anyag elfaxolásáért e helyen mondunk köszönetét Chászár Edének (Washington, D.C.), Jeszenszky Gézának (Budapest), valamint Stirling Györgynek (Washington, D.C.). ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 45
