Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
Weöres Sándor, akinek a szférák súgták a dallamot, vagy Pilinszky János, akit a keresztény bűntudat és a botrány elviselhetetlensége késztetett a hallgatás peremére? Ki lenne az igazi? Amint látható e néhány, némiképp szisztematikusan kiragadott példából, ez a vonal, az írók keresése és művek hozzárendelése egy adott szemponthoz, nem vezet igazán eredményre. Azért sem vezethet, mert az írói közéletiség, a művekben való politizálás problematikája eltúlzottan, alighanem jócskán túldimenzionáltan jelentkezett az elmúlt néhány évtizedben. Ahogy nem volt olvasó nép, csak Olvasó Nép mozgalom, ugyanúgy nem fedi az írói közéletiség a vele letakarni látszó fogalmat. Már amennyiben a megtartó erőt a közéletben bennelevés keretei között határozzuk meg. Nem ennyire fenyegető a csőd, ha nézőpontot váltunk, és a megtartást nem nemzeti keretek között gondoljuk el, hanem az irodalom egyénekre lebontott hatásában. Ez a megközelítés viszont a feltételezettség szintjén marad meg, s nem lehet igazán termékeny elemzésben fölmutatni. A megtartásnak — mivel az irodalom nyilvánvalóan nyelvi megnyilatkozási forma — abban az esetben van értelme, ha az adott nyelvi megnyilatkozási lehetőség kerül veszélybe. A veszélybe kerülésnek két formáját tudom elképzelni. Az egyik a nyelv erőszakos háttérbe szorítása, netán használatának korlátozása illetve megtiltása, a másik a nyelvi keretek elveszítéséből adódó félelem. Előző jellegzetesen kisebbségi problematika, utóbbi pedig nyilvánvalóan emigrációs kérdés. Mindkét jelenség tisztább megformáltsággal jelentkezett abban az időszakban, amikor Kelet-Közép Európában a kommunista kisállamok léteztek. Ekkor ugyanis adva volt egy elnyomott nemzet, a magyar, annak idegen államokban ugyancsak kommunisták által elnyomott, tehát kétszeresen megnyomorított kisebbségi sorba szakított része, és a kényszerűségből a nyugati nagyvilág szabadságot választó emigrációs rétege. A kisebbség a magyar szót a magyarságtudatának a megtartásával tartotta azonosnak, míg a nyugaton élők az igazság elmondásához való jogot, a szókimondást, a kimondott szó megtartott becsületét értették rajta. Mindkét oldalnak volt tehát hazára vonatkozó szándéka; mindkét helyzetben volt megmentő, átmentő és őrző funkció. Előzőt az állandó betiltás, a megnyomorítás, megszégyenítés, sőt, szabadságától megfosztás, utóbbit Magyarország felől a bemocskolás, az elhallgattatás, az obligón kívülre szorítás, a visszhangtalanságra kárhoztatás fenyegette. Az ekkor kialakult cinkosságot vélem én megtartó erőnek, amely a tilalom ellenére a tisztességesen gondolkodó és kellő bátorsággal rendelkező magyar írókat és irodalmárokat a kisebbségben, illetve az emigrációban élőkkel összefűzte. Két irányú figyelés és kockáztatás volt ez: a kisebbségieket jelenlévőkké segíteni a honi irodalomban, később az emigráció képviselőit is. Esetükben azonban szerkesztői dilemma volt, hogy megindoklás nélkül kit tiltottak, mennyire és miért a honi megjelenéstől — illetve a nyugati fórumokban való otthonról publikálástól —, ezt hívták büntetés alá eső kettős publikálásnak. Legalább két dolgot kellett jelezni: nem dől be teljes számban a magyar íróértelmiség annak a halandzsának, hogy az emigráció jellemtelen, tehetségtelen és gyáva emberek halmaza, akikkel nincs beszélni valója a magát valamire is tartó magyar írópolgárnak. Másrészt azt a kultúrpolitika által nagyon nem szeretett teóriát igazolni, hogy a magyar irodalom egyetemes, jelesen azoknak a magyar nyelven magyarul és tehetségesen íróknak a virtuális tere, amely fölötte van mindenfajta politikai elképzelésnek, illetve emberi sandaságnak. Ez az időszak — hívjuk az egymásért felelősség korának — volt az, amikor mohó kíváncsisággal és várakozással figyelt egymásra Magyarország, kisebbség, emigráció. Ennek az időszaknak az utolsó évtizedét neveztem én el irodalmunk aranykorának, három évvel ezelőtti, ugyanitt megtartott előadásomban. Akkoriban emiatt azzal vádoltak meg, hogy kommunista restaurációt akarok. Nos, ez ostobaság, ahogyan azt hinni is az volt, hogy a demokratizálódás lehetőségét megkapva demokratikus országot tudunk, fogunk felépíteni — egyáltalán, önmagában az a szó, hogy demokrácia, elég a dolgok jobbra fordulásához, illetve a demokrácia a minőség szinonimája, mondjuk a művészetekben. Az idő engem igazolt, bár ez nem okoz sem elégtételt, sem örömöt bennem. Most pedig megkísérlem rövidre zárni ezt a gondolatmenetet. Nos, az egymásért felelősség időszaka elmúlni látszik. A kommunista diktatúrák vagy radikálisan megszűntek — lásd Csehország —, vagy szocialisták (és exkommunisták) által vezényelt kapitalista átmenetbe szelídültek, így Magyarország, Románia, Szlovákia, Ukrajna. (A hajdani Jugoszlávia területén élő még ott maradt magyarság helyzetének változásaira itt és most nem térnék ki, mivel oly mértékben áttekinthetetlen egyelőre ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 33
