Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

számunkra a náluk kialakult helyzet, hogy felelőtlenség lenne rögtönzésekbe bocsátkoznunk.) Mivel jár ez? A határok felnyíltak, immár kulturális értelemben is, eltűntek a titkok és a sóvárgások, megszűnt a tiltás fogalma, a zárolt kiadványok fogalma, az elnyomott irodalom fogalma, a diktatúrában élő többség és kisebbség fogalma — az a helyzet, mely éppen az összetartásnak, az egymásról gondoskodásnak, az egymásra odafigyelésnek kedvezett, megszűnt. Mindenki át- és hazajárhat, mindenki mindenkiről és mindenről mindenhol véleményt mondhat, mindenki mindenhol gyakorlatilag mindent megjelentethet. Nincs többé titok, belső kényszer, kockázat vállalás és sorolhatnánk azokat a kategóriákat, amelyek egy egyedülállóan érdekes és figyelemre érdemes helyzetet fenntartottak.

Egy ilyen új beágyazottság feltérképezése után nehezen lehet elképzelni, hogy valakit a kisebbségben, akár az emigrációban is az irodalom tartana meg. Leszámítva persze az írókat, de a kérdés ilyen szintű megragadásával akár az esztergályosokat, vagy az atomfizikusokat megtartó erőről is értekezhetnénk.

S itt érkeztünk el a második válaszunk határára.

Második tétel: az irodalom nem lehet megtartó erő az ezredfordulón

Ha a fentebbi fejtegetéseket tudottnak vesszük, más, lényeges kiindulópontról folytathatjuk a töprengéseinket. Ez a kiindulópont pedig legyen az irodalom szerepének a jelentős módosulása. Mit értsünk ezen? Nyilván valami olyasmit, hogy az irodalom funkciója a demokratizálódás keretei között jelentősen megváltozott. Mégpedig — és ez hangsúlyozottan az én magánvéleményem lesz — számára kedvező irányban. A demokratikus keretek biztosította többpártrendszer a nézetek nyilvánosságra kerülésének sokféleségét engedi meg, megszüntetve ezzel az írói jelenlét közéleti szükségszerűségét. A többségi véleménykimondáshoz már nincs szükség — megfelelő fórumok híján — irodalmi terepen való írói közreműködéshez. A közéleti fórumokon megjelentek azok a politikusok, akiknek hivatásukból eredő közük van a társadalmat érintő kérdések felvetéséhez, és érdekük a kellő szakértelemmel tett megnyilatkozásban. Az író megszűnt vízügyi hivatalnak lenni, és az átalakulás legnagyobb jó adománya — ha nem az egyetlen —, hogy megszabadult a politikai kinyilatkoztatások kényszerétől. Anélkül hogy ennek a közéleti-írói megnyilatkozáskényszernek az eddigi szükségességét és formáit vitatnánk, felhívjuk a figyelmet, milyen presztízsvesztéssel járt és jár azoknak az íróknak a közéleti szereplése, akik a rendszerváltozás után is ragaszkodtak/ragaszkodnak a politikai/ közéleti pozícióikhoz. Amíg az ellenzékiség többnyire tiszta formái az írói habitust erősitették, addig a pártokban levés, mely minden formájában hatalmi és anyagi függést és birtoklást jelent, a szándékok és kinyilatkoztatások megkérdőjelezésével jár, legyen az illető a kormányzópártok, avagy az ellenzékbe szorultak zászlójának a lobogtatója.

Ha már most az irodalom megtartó erejéről töprengünk, meg kell kérdezzük, melyik irodalom lesz, lehet a sokféle mostaniak közül az erre alkalmas kiválasztott? A népi, az urbánus, az avantgarde, netán az újkonzervatív? Nem kívánván ezen a helyen politikai ítéletekbe és elemzésekbe bocsátkozni, csak annyit szögeznék le, hogy egyik tábor képviselői sem buják a szélesebb olvasóközönség bizalmát, a megosztottságban kiki pillanatnyi pozicióelőnyöket szerez, ami természetesen hosszú távon tarthatatlannak látszik. A helyzet tisztázhatatlanságához az is hozzájárul, hogy az irodalmi értékrend kialakítását átmenetileg (remélhetőleg csak átmenetileg) a különféle pénzforrások vették át, melyek alapítványi formák álarcában fejtik ki nem mindig feltétlenül irodalombarát tevékenységüket.

Megítélésem szerint ez a megosztottság az ezredfordulóig csak elmérgesedik, és körülbelül akkorra mérgesedik el teljesen a fogalmak át- és újjáértékelése is. Mai irodalmunkban szabadon és kedvtelve röpködnek az antiszemita, a liberálisnemzetgyalázó és a hasonló bélyegek, a turulmadarak és a turulmadarak karikatúrái, s mindegyik fél a nemzet megtartása méltó képviselőjének tekinti magát. A huzakodás, ki a jobb magyar és ki a rosszabb, az-e, aki ódái magasságokban zeng erről, vagy az, aki faragni akaija, alakítani a magyarságképet, nem akaródzik eldőlni. Ebben a kérdésben sem kívánok állást foglalni, de mert egyetlen párthoz vagy irodalmi mozgalomhoz sem tartozom, véleményemet a kérdésben nem nehéz kikövetkeztetniük. Annyi azonban bizonyos, hogy egységes irodalomról, illetve az irodalom egységes nemzetszemléletéről bizonyosan nem beszélhetünk majd az ezredfordulón sem. A posztmodern térhódítása, az ironi34 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám