Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
Hőgye Mihály Hőgye Patrícia Egypár szép szó, egy-egy személyhez szóló „forma levél” is csodákat művelt volna ezen a vonalon. Ilyen elismerés azonban nem hangzott el és nem is íródott le, legalábbis nem olyan mennyiségben és körülmények között, hogy ez a Jeszenszky által fönt jelzett politikai magatartás tudatossá lett volna a nyugati magyarság soraiban. Ez a jelenség azután akarva-akaratlanul arra a következtetésre juttatta a nyugati magyarokat, hogy a hazaiak szempontjából ők tulajdonképpen teljesen fölöslegesek. Sok egyéb tényező mellett talán ez a tényező volt az, amely a hazatérés folyamatát befagyasztotta, még mielőtt ez a folyamat valóban megindulhatott volna. Az igazság ugyanis az, hogy tulajdonképpen senki sem hívta és senki sem várta vissza az emigránsokat, vagy ha várta, ezt oly halkan jelezte, hogy erről alig tudott valaki is valamit. Sőt sokkal gyakoribb volt az a jelenség, amikor a nyugati magyar úgy érezte, hogy végleges hazaköltözése esetén szinte kinéznék őt ősei hazájából. Stirling György ezt a jelenséget a következő módon fogalmazta meg: „Mi tartja vissza az emigránsokat? Először is az, hogy senki sem hívta haza őket jó szívvel...[A politikai vezérek közül] egyetlen egynek sem jutott eszébe, hogy odavessen egy mondatot: gyertek vissza, örömmel vár benneteket a Haza! Nem, ez eddig még egyetlen szájból sem hangzott el...csak a dollárunk kell, mi már nem... Amit egyébként világosan és nyersen megfogalmazott Jeszenszky Géza, amikor kijelentette, hogy a mai [Antall]-kormányzat nem tart igényt az emigránsok segítségére, sem tanácsaira.”5 Mint már fönt jeleztük, ez az állítólagos Jeszenszky kijelentés, legalább is ilyen formában talán sohasem hangzott el. Ez azonban mit sem von le abból a tényből, hogy a nyugati magyarok valahogy így érzékelték a helyzetet. Visszanézve, ennek az idézetnek vagy hamis idézetnek — a tudatában, a magyar kormánynak és a külügyi tárcának sokkal komolyabb erőfeszítéseket kellett volna tennie a nyugati magyarság megnyerésére és szimpátiájának megtartására. Ezt nem tette kellő formában és mennyiségben, s ennek következtében épp úgy elvesztette a nyugati emigráció jóindulatát, mint a hazai választóközönség bizalmát. Bizonyára volt ebben az elutasító álláspontban egy adag méreg, egy maroknyi irigység, és egy csipetnyi konkurrenciától való félelem is. Valószínűleg nem alaptalan tehát az első poszt-kommunista országgyűlés legidősebb tagjának 1991-ben tett azon kijelentése, hogy „Ezek félnek tőletek, hogy el akarjátok venni tőlük a miniszteri, államtitkári és nagyköveti helyeket”.6Lehet, hogy volt egypár nyugati emigránsnak ilyen terve is. Azonban nagy általánosságban a nyugati emigráció befutottabb tagjai csak segíteni akartak, méghozzá igen sok esetben teljesen önzetlenül. Mint sok megfigyelő, így például Csernohorszky Viktor is megjegyzi, az Amerika Hangja magyar programja volt igazgatója, Takács József alázatot sugalló írásával vitatkozva: „Eltekintve az említett szórványos és átmeneti kivételektől, a nyugati magyarságot nem vonták be az ország ügyeinek intézésébe, sőt attól gondosan elreteszelték. Még szavazni sem engedték. Ennek folytán nem tudom, miért lenne felelős azért, hogy ide jutottunk.”7 A hazai magyarságnak a nyugati magyarsággal kapcsolatos ezen elutasító álláspontja különben sem szorítkozik kizárólag az új rendszer hivatalosaira. Ez az elutasítás lényegében része az egész mai közgondolkodásnak, melyet sok nyugati magyar élményein kívül bizonyít egypár idevonatkozó közvéleménykutatási adat is. Az 1994-es választással kapcsolatos felmérések szerint például az átlag magyar választópolgár két könnyen meg-határozható csoport tagjaira nem szavazott volna semmi-lyen körülmények között: a nyíltt homoszexuálisokra és a repatriált nyugati magyarokra.8 A Magyar Hírlap-ban hetente közölt ezen vélemény nyilvánítások szerint még a különben nem nagy szeretetnek örvendő cigányok is jobban szerepeltek, mint a nyugati magyarok. Persze ennek az álláspontnak megvan a magyarázata is. A hazaiak ugyanis úgy vélték és úgy vélik ma is, hogy a nyugati magyarok mind megfutamodók. Tehát, amíg ők otthon állták a sarat, dolgoztak, ITT ott 30. évf. (1997), 2. (129.) szám 39
