Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
küzdöttek és szenvedtek, addig a Nyugatra menekültek dőzsöltek a pénzben és várták, hogy ölükbe hulljon az érett gyümölcs, vagy legalábbis egy államtitkári kinevezés. A rendszerváltás után tehát — a hazaiak szerint — csupán azért akartak volna hazamenni, hogy beüljenek a bársonyszékbe, átvegyék a hatalmat, és aztán szépen learassák a hazaiak által vetett gabonatermést. Mint tudjuk, ebben a képben kevés a realitás, hisz nyugatosok közül — így a negyvenötösök és negyvenhetesek szinte mindegyike, és az ötvenhatosok jelentős része is — az életük megmentése érdekében hagyták ott hazájukat és kezdtek új életet egy idegen világban; s tették ezt igen sokszor nagyon nehéz körülmények között. Sokat dolgoztak, hogy elérjék azt, amit elértek, kevesen gazdagodtak meg valóban közülük, de ezzel szemben igen sokan — így például a negyvenötösök jelentős része — deklasszálódott és szegény fizikai munkásként fejezte be pályafutását. Persze harminc-negyven-ötven év nyugati tartózkodás után egy átlag nyugati magyar jobban él, mint egy átlag hazai magyar. De ez elsősorban a nyugati társadalmak magasabb anyagi szintjéből ered, s nem abból, hogy ölükbe hullottak a dollárok. A hazaiak e negatív érzésének a másik oka az, hogy voltak idők, amikor a hazajáró nyugatosok egyrésze pöffeszkedően és lekezelően viselkedett a hazaiakkal szemben. Ezek azonban a legtöbb esetben a kevésbé művelt és a nyugati világban kevésbé befutott egyének soraiból kerültek ki; olyan egyének soraiból, akik új hazájukban tulajdonképpen senkik lévén, egy rövid időre az otthoniak előtt akarták megjátszani az „urat”. Jelentős részük nem találta föl magát a befogadó társadalomban, nem tanulta meg tisztességesen új hazája nyelvét, de amikor hazament látogatóba, anyanyelvén dr. Bay Zoltán már csak akadozva és hibásan beszélt. Ugyancsak hozzájárult e negatív kép kialakulásához a rendszerváltás után hazatértek egy részének társadalmi-kulturális összetétele és politikaiideológiai fölfogása. Habár nem nagy számban, de akkoriban települtek haza szélsőséges elveket valló egyének is, akik jelentéktelen, sokszor önkreálta, de ugyanakkor jelentőségükben fölnagyított nyugati szervezetek vezetőiként jelentek meg a porondon, és ezen címek és hivatalok birtokosaiként, valamint egykori (állítólagos vagy valódi) hőstetteik alapján részt követeltek a hazai társadalmi és politikai vezetésből. Ezen egyének kétes hazai szereplése és állításaik hiányosságának bebizonyosodása igen lerontotta a nyugati magyarok hitelét, mely hitelromlás ódiuma aztán a többi nyugati magyarra is átháramlott. Sok hazai szemében a nyugatiak tehát megfutamodóknak és megbízhatatlan szájhősöknek tűntek, akiknek elsődleges óhaja, hogy a sokat szenvedett magyar nép nyakára ülhessenek. A nyugatiak szemében viszont a hazaiak a szocializmus által átnevelt potyázok, akik elfelejtettek dolgozni, megszokták a társadalmi juttatásokból való élősködést és akik a hazai pénzeszsák kifogyását követően most a nyugatiak nehezen megkeresett vagyonának megcsapolásával óhajtják folytatni kényelmes életüket. Az a nyugati vélemény, hogy „mi otthon nem kellünk, csak a pénzünk kell” állandóan jelen van a nyugati magyar kommentátorok írásaiban, épp úgy, mint a különböző társadalmi és magánösszejövetelek eszmecseréiben. S ezt a jelenséget még az igen visszafogottan fogalmazó Borbándi Gyula is megemlíti „Mit vár tőlünk a haza?” cím alatt 1993 elején megjelent cikkében. Mint írja: „Mintha Magyarországon főleg csak azt illetőleg lennének elképzelések, hogy mit tehetnek anyagiakban a volt és mai emigránsok.”9 Idézi a már akkor széles körökben elterjedt véleményt, miszerint a hazaiaknak „csak a pénzünk kell”. Borbándi megemlíti, hogy a nemzet és az új kormány elvárja, hogy a nyugati magyarok „összeköttetéseiket is mozgósítsák annak érdekében, hogy a külföldi tőke és a tőkésíthető szaktudás minél nagyobb mértékben áramolhassák Magyarországra.” Ugyanakkor azt is jelzi, hogy a nyugatiak nagy fájdalmára az Antall-kormány alig-alig érdeklődik a nyugatiak fölgyülemlett tudása és tapasztalata iránt. Ennek következtében aztán, mint írja, „sok energia és tenni vágy ás marad kihasználatlanul. Parlagon hever az a tömérdek tudás és tapasztalat, amelyet a kinn élők évtizedek alatt megszereztek.” Majd így folytatja: „Megítélésem szerint ezt főleg a magyar szórványok szellemi és közösségi életének 40 ITT-OTT 30. évf. (1997), 2. (129.) szám