Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
gi intézményrendszer újjászervezése is. 1948-ban megindul az Új Szó c. lap, majd sorra a többi is; ismét megnyílnak a magyar iskolák, gyorstanfolyamokon igyekeznek pótolni a tanítóhiányt, ami nem akármilyen feladat, hiszen 1949-ben Szlovákiában mindössze 110 képesítéssel rendelkező magyar tanító volt... Megalakult a Csemadok, s annak többszáz alapszervezete. Ugyanakkor a reszlovakizált magyarok gyermekei nem járhattak magyar iskolába... S mire ebből a zűrzavaros ébredésből valamit sikerülne kialakítani, amit magyar intézményrendszernek nevezhetnénk, 1960-ban megindítanak egy nagy területi átrendezést Szlovákiában, amelynek egyetlen célja: fölszámolni a magyar többségű járásokat, s így elérni azt, hogy a közigazgatásban mindenhol a szlovák elem kerüljön többségbe a döntéshozataloknál. Harántszelik Szlovákiát, kialakítván három óriási kerületet, amelyek mind szlovák többségűek. Az egyes járásokat is ugyanezen elv szerint rajzloják át a térképeken és a gyakorlatban, ami által több tucat egykori színtiszta magyar járás szűnik meg, ezzel együtt a magyar kisvárosok, járási székhelyek elvesztik korábbi jelentőségüket a kultúra, a közélet s a gazdaság viszonylatában egyaránt. Ahol ez megvalósíthatatlan, ott ipartelepítéssel oldják meg ezt a kérdést (Párkány, Zselíz, Ógyalla, Nagykapos). S ezzel még nem értem az erőszaktevések végére. Merthogy a kudarccal végződő 68-69-es prágai tavasz után a Husák-konszolidáció is hozott néhány magyarellenes akciót. Mint ismeretes, az 1968—69-es kísérlet a baráti országok internacionalista „segítsége” következtében meghiúsult. Mostanról már jól látható, hogy módszereiben ez a „segítség” sokban hasonlít a magyarországi 56-os forradalom elfóldeléséhez. Némi különbség abban mutatkozik, hogy azért Husák nem akasztatott. Husák csupán kiiktatta a zavaró elemeket. Az országos politikában csakúgy mint — némi késéssel — a nemzetiségi megújulást szorgalmazók között. Az a fiatal magyar politikai garnitúra, amelyet a prágai tavasz aktivizált, húsz évre ad acta lett. De azért ennek a politizálásnak nemzetiségi szempontból megmaradt néhány nagyon fontos vívmánya. Az elsők között az alkotmánytörvény 144. cikkelyét említeném, amely kimondta a nemzetiségek államalkotó mivoltát, s az anyanyelven való művelődésre való jogot. Ezeket az alaptörvényeket a Husák és Bilák által vezetett konszolidációs garnitúra sem tudta, vagy nem merte — de lehet, hogy nem is akarta — megsemmisíteni. Husák azonban nem az a politikus volt, aki a szlovákiai magyarokat különösebben szerette volna, hiszen elég arra emlékeztetni, hogy Okáli és Novometsky mellett ő volt a Kassai Kormányprogram egyik megszövegezője, s belügyi megbízottként annak egyik végrehajtója. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Esterházy Jánost ő adta át annak idején az NKVD-nek. konszolidáció Husáknak, s a vele szövetkezett garnitúrának a nemzetiségi kérdésben más minőségű és hosszabb távú megoldásra adott módot. A lehető legérzékenyebb pontot célozták meg: a nemzetiségi oktatásügyet. Ennek lényege az iskolák integrációjában fejeződött ki. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az alsó tagozatos kisiskolákat megszüntették, s egy-egy központi település iskolájához csatolták. Ennek a csinos kis integrációnak több, mint 240 magyar iskola esett áldozatul, s ugyanennyi kistelepülés maradt iskola és pedagógus nélkül. Ezeket a tényeket nem véletlenül sorolom ide, bárha látszólag a magyarságtudattól messzire állnak. De csak látszólag. Mert ha mellé állítom azt a tényt is, hogy ma a szlovákiai magyar gyermekeknek több, mint a 45 százaléka nem magyar iskolába jár, s hogy ez a gyermektömeg folyamatosan a szlovák iskolában azt tanulja, hogy a magyarok barbárok, hogy kultúrájukat a szlávoktól vették át, hogy rabló és fosztogató hordaként jöttek a Kárpát-medencébe, akkor viszonylagos képet nyerhetünk arról, hogy milyen szemlélettel, milyen nemzeti tudattal él immár a harmadik, ha nem a negyedik magyar nemzedék. A magyarságtudat megőrzése szempontjából ennél lényegesen jobb a helyzet a magyar tanítási nyelvű iskolákban; a magyar történelmet ugyan 1990-ig nem volt szabad tanítani, de ott volt az irodalomtörténet, s maga az irodalom, ami azért a nemzetiségi tudat megőrzése szempontjából nagyon komoly szerepet játszott. A janicsárságra adott ártatlan magyar gyerekek mellett ez volt az az erő és tömegbázis, amely tudatosan vállalta és vállalja a magyarságát. Azonban azokat a veszteségeket, amelyeket az oktatásügyben végrehajtott integráció jelentett, nem képes semlegesíteni. Ezer és ezer fiatal család esik ki a magyar kultúrából, ezer és ezer magyar fiatal cserél részben, vagy egészen nyelvet, s — gyakran tapasztalom ezt — fordul szemben mindazzal, amit szülei, nagyszülei értékként, 16 ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám
