Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
magyarságuk attribútumaként éltek és őriztek meg. Ám ezzel a konszolidációs lista még nem ért véget. Ugyanis a magyar oktatási rendszer ellen indított támadás új fordulatot vett a nyolcvanas évek elején. 1984-ben pedig már paragrafált törvény-tervezet állt készen, amelynek alapján lényegében a magyar oktatást teljesen felszámolták volna. Akkor a jelzett törvényjavaslat ellen komoly megmozdulások történtek, amelynek következtében ez a tervezet nem került a parlament elé. Az azonban már kevésbé ismert, hogy ezzel egyidőben a magyar tankönyvek kiadását és a magyar pedagógusképzést szinte teljes egészében leállították. Az akkori intézkedéseknek isszuk ma a levét, hiszen 1980 és 1988 között mindössze 170 magyar nemzetiségű fiatal szerzett tanári diplomát Nyitrán. Ha ezen adatok mellé odaállítom a saját statisztikámból származó tényt, miszerint 2000-ig több, mint 1300 magyar pedagógus éri el a nyugdíjkorhatárt, félő, hogy a még meglévő magyar iskolák is tanító nélkül maradnak... Ilyen körülmények között értük meg a rendszerváltást, amelyet a mi tájainkon „bársonyos forradaloménak neveznek, ám ez az epiteton mára igencsak megdarócosodott. Ugyanis az, amit nálunk demokráciaként igyekeznek elfogadtatni a távolabbi Európával, nem egyéb, mint az egykori Tiso-féle klérofasizmus adaptált változata. Az új szlovák alkotmány és a vele azonos filozófiájú dicső nyelvtörvény amolyan fehér négerekké degradált bennünket. A restitúciós törvény szerint az 1948 előtt elkobzott birtokok visszaadása nem lehetséges; így pl. a magyar református egyház sem jut jogos vagyonához, ami nem csak az egyház életét veti vissza, de a nemzeti kultúrának a kibontakozását is hátráltatja. Ugyanakkor nagyon komoly küzdelmet kell vívni a magyar pártoknak és parlamenti képviselőinknek, hogy az állami költségvetésből a nemzetiségi kultúra fenntartására a minimális dotációt biztosítsák... Holott statisztikai tény, hogy pl. a szlovákiai magyarság termeli meg a saját birtokán lévő földön Szlovákia élelmiszerszükségletének több, mint 80 százalékát, ami milliárdos nagyságrendű aktívumnak számít... íme hetven év feldarabolási folyamatainak nagyon szűk és rapszodikus összefoglalása. Ha statisztikai elemeit veszem sorra, akkor mintegy félmilliós népességvesztés az eredmény. Ha a gazdasági vonzatait vizsgálom, akkor az derül ki, hogy a magyarság által megtermelt javak a szlovák államháztartást gyarapítják, s csak elenyésző rész kerül vissza a magyar nemzeti kultúra és oktatásügy támogatására. Mindezzel párhuzamosan tovább folyik a magyar etnikum kiárusítása, elsősorban a kisajátított földterületek szlovák tulajdonba juttatása révén. Amikor az egymást követő nemzedékeket folyamatosan ilyen negatív hatások érik, balgaság volna és nagyfokú felelőtlenség is egyben, ha a nemzettudat bizonyos fokú erózióját nem tekintenénk realitásnak. Már-már törvényszerű, hogy az a réteg, amely nem az anyanyelvén tanul, előbb-utóbb távolodni kezd attól a kultúrától és történelemtől, amely egy népet népként egyben tartott. Persze azt is törvényszerűnek találom, bár erősen kedvem ellen való, hogy a nemzetiségi peremvidékeken az asszimiláció elkerülhetetlen. Azonban ma Szlovákiában már nem csak a peremvidékek kerültek kritikus helyzetbe, hanem a nagy tömbökben élő magyar népesség is. Történetesen a falusi parasztság, amely eddig képes volt megőrizni hagyományait, még akkor is, ha mindazokat az atrocitásokat, amelyekről már beszéltem, rájuk omlasztották az elmúlt évtizedekben. Ma már nemcsak érzem, de tudom is, hogy a szolvákiai magyarság létének, holnapjának az utolsó védőbástyáit támadták meg — a magyar falvakat, a magyar parasztságot. Bő tíz évvel ezelőtt egy tanulmányomban azt írtam, hogy a szlovákiai magyarság történelme — akkor — nem egészen hetven esztendő, s hogy borúsabb perceimben jövőjét sem találom többnek ennél. Hacsak — tehetem most hozzá — nem történik olyan kedvező fordulat, amely gátat vet annak a folyamatnak, amely hazánk földarabolásával vette kezdetét. Odahaza engem, de főleg írásaimat, pesszimistáknak találják népünk sorsát illetően. Én azonban egyáltalán nem vagyok pesszimista, csupán testközelből ismerem azt a valóságot, amelyben élek, amelyben élnünk adatott. Az a valóság pedig alapvetően annak a hetven esztendőnek a magyarellenes gyakorlatából következik, amelynek néhány főbb jellemzőjét és irányvonalát az előzőkben felsoroltam. Perifériahelyzet, perifériáiét. És ennek a periférialétnek az egyik oldalán évtizedeken át egy olyan Magyarország és olyan magyar politika állt, amely a határon túli magyar etnikumot nem ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám 17
