Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)

1994 / 1. (123.) szám

Amerikai magyarság

„Nem vagyok magyar — amerikai magyar református vagyok”

Komjáthy Aladár (Pittsburgh):

Születési helye: Ózd, Borsod megye, Magyarország. Állampolgársága: amerikai.

Iskolái: Ausztria, Hollandia, Svájc, Egyesült Államok. Nemzetisége: amerikai-magyar.

Vallása: református.

Családban beszélt nyelv: angol főként és magyar. Foglalkozása: amerikai magyar református lelkész.

Néha jó, ha odafigyelünk okosabb emberek tanításaira és akkor jobban megértjük önmagunkat. Tizenéves ifjúságom egyik legnagyobb olvasmányélménye Szerb Antal magyar irodalomtörténete volt. Kívülről tudtam. Aztán évtizedekig nem láttam. Diákköri legjobb barátom immáron néhai Turián György adta nekem a sajátját, mikor Magyarországon jártam, hosszú szünet után, először, egyházi küldetésben. Újraolvasva döbbentem arra, hogy nekem exisztenciális üzenete van ma is.

Szerb Antal fogalmazta meg legjobban, hogy mi a nyugati magyar. Példaképei Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós. Azt írja:

Bennük mutatkozik meg legtisztábban az a paradoxon, hogy a leginkább magyar a leginkább európai is. Nekik Európa kultúrmagassága és a honi kisszerűségektől való távolság kellett ahhoz, hogy egy másik, különb Magyarországért fáradozhassanak. Hazamenni a létező Magyarországba, annyit jelentett, mint lemondani az ideális Magyarországról.1

Mindhármuk „hazamenetele” tragédiába fulladt. Pedig mindhárman a maguk korában többet

!• Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, (Budapest), 7. kiadás, 117.

tettek és alkottak a magyar kultúráért, mint a hazában maradtak együttvéve. Éppen így a brooklyni és csak angolul beszélő zsidó üzletember, aki milliókat költ Izraelre, sohasem gondol arra, hogy odamenjen végleg. Szerb Antal a harmincas években meglátta azt a nagy igazságot, amely a Moynihan-Glazer nagy szociológiai munka központi tétele, hogy mennyire másodrangú a nyelv használata.2 Szerb Antal ezt így fogalmazta meg:

...ha hiszünk a tényeknek, amelyek azt mutatják, hogy az ír nemzet évszázadokon át elnyomóinak nyelvén ápolta nemzeti öntudatát, hogy a norvég kultúra a szomszéd dánok kölcsönnyelvén virult ki,... revideálnunk kell... a nemzetietlenségre vonatkozó felfogásunkat.3

Nagyon sokat tanultam Amerikában Gombos Gyulától, aki bizonyos értelemben az ellenpólusa maradt az említett három nagy „nyugati magyarnak.” Közel három évtizedes nyugat-európai és amerikai tartózkodás után így írt, amikor összehasonlította a „szabadságalapító” amerikai bevándorlási hullámokat: a gazdasági, a vallásos és politikai okból kitántorgottakat.

Viszonylag a legkevésbé váltak hasznára ennek az országnak a kifejezetten politikai menekültek: az emigránsok. A történészek szerint nem azért, mert erényben vagy képességben lettek volna fogyatékosak, hanem mert átmeneti menedéknek fogták fel e befogadó országot s nem véglegesen új hazának. Itt többnyire csak annyi odaadással vettek részt az életben, amennyi a megélhetéshez kellett, hazának a régi haza maradt, gondolataikat az foglalkoztatta, oda készültek visszatérni, abban a reményben, hogy az ügy, melynek bukása tette őket menekültté, egyszer s még az ő életükben, mégiscsak győzni fog. Az esetek legnagyobb részében persze sohasem győzött. Ha a magam életére gondolok s java barátaiméra, jórészt igazat kell adnom az amerikai történészeknek. Remény nélkül bár, de lélekben valamennyien emigránsok maradtunk. 4

1984-ben jelent ez meg New Yorkban és íme,

2- Glazer-Moynihar, Beyond the Melting Pot (New York, 1966)

3- Szerb, 120.

4- Gombos Gyula, Szabadságalapítók (New York, 1984), 125.

Megjelent a Confessio 1994:1 számában. A szerző szíves engedelmével.

ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám 31