Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)

1994 / 1. (123.) szám

Gombos Gyula most már otthon él, nyolcvanéves korára Széchenyi-díjat is kapott. Ebben is ellenpólusa az említett három nagy nyugati magyarnak, hiszen idegenek kaptak katedrát az erdélyi fejedelmektől, de Szenczi Molnár nem kellett. Apáczai Csere Jánost menesztették az akadémiáról, Misztótfalusival pedig ekklézsiát követettek. Pedig éppenséggel Gombos Gyulától tanultam a legtöbbet emberségről és magyarságról, de ő valóban emigráns maradt. Én pedig, amikor Isten kegyelméből szemtanúja lehettem 1956-nak: Nyugatról hazatérve november első napjaiban rádöbbentem arra, hogy én már amerikai magyar vagyok és mindhalálig az maradok. Ilyen értelemben igaz az a tétel: „Nem vagyok magyar.” Azaz más vagyok. Más vagyok, mint velem együtt legalább másfél milliónyi, akiket többé-kevésbé gyökérszálak kötnek a történelem feletti hazához, de az nem a jelenlegi Magyarország, nem a magyar nyelv, és nem a jelenlegi Magyarországi Református Egyház. Tudomásul kell venni végre, hogy van egy külön, amerikai magyar nép. Ez nem emigráció, nemzeti vagy nemzetietlen. Gombos Gyula mindég mérgelődött, hogy mit is jelent ez az ostoba kifejezés: nemzeti emigráció. Akkor nyilván van nemzetietlen emigráció is, s nyilván azok tartoznak hozzá, akik — politikailag — másként gondolkoznak. Ezt meg kell ismételni: az amerikai magyar népnek már több, mint évszázados saját történelme van, kialakultak az intézményrendszerei, nem szükségszerűen tud magyarul vagy pedig ha tud, nem a jelenlegi magyar nyelvet beszéli, hanem amerikai-magyar nyelvet. Sajnos mindezekről a komoly dolgokról csak emocionális és amatőrködéssel teli írások jelentek meg, de ez komoly részlettanulmányokat és felméréseket követel: a történelem és a szociológia szabályai szerint. Ha komolyan vettük volna mindazt, amit olyan látnokok, mint Szerb Antal és Gombos Gyula tanítanak, vagy pedig valóban olvastunk volna Ady cikkeket és rövid tárcákat az amerikai magyarokról, akkor nem lenne az a gondolkodásbeli zűrzavar az amerikai magyarság állítólagos vezetői, akár világi, akár egyházi köreiben.

Egyesült Államok hivatalos népszámlálási statisztikái a bizonyság arról, hogy másfél milliónyi megvallja, hogy magyar háttere van, illetve az is van. Mit jelent ez? Legalább öt, de hat nemzedéknyi immár a nagy bevándorlási hullám. Tehát azok, akikről Puskás Julianna megírta nagy

munkáját.1 Persze ő Budapesten él és következésképpen őt is a kivándoroltak sorsa érdekli. Mi pedig az Amerikába bevándoroltakról és itt meggyökeresedtekről beszélünk. Arról a népről, amihez mi magunk is tartozunk. A baj az, hogy ha valaki itt él és mégis mint emigráns kesereg, „pusztul a nemzetünk és fogyunk”, mert a „lélek elalszik”. Szerintem semmisem pusztul el, hanem valami mássá lesz és ez a valami más az amerikai magyar nép. Sokszínű, sok arcú, állandóan változó, de mégis van, mégis él és élni akar. Aztán vannak a két háború köztiek és azok leszármazottjai. Az úgynevezett dipik, akik a második világháború után jöttek. Már abból is van három nemzedék. Aztán az 56-osok. Legtöbbjük már szintén három nemzedéket jelent. És ez a folyamat állandóan tart.

Ennek nagyon izgalmas történelme van, amit nem akarunk tudomásul venni. Vannak nagy számban nemzeti-országos szervezeteink, akik egymással acsarkodnak és folyton az óhazában gondolkoznak, de ezek a fő okai annak, hogy a már itt születettek és a továbbiak távolmaradnak és idegenkednek ezektől a szervezetektől. Ezek a szervezetek sajnos emigráns módra nem fogadják el a nagyon tiszteletre méltó amerikai magyar történelmet, mert az kívül esik a különböző szövetségek és koalíciók látókörén.2

Egy kis példa arról, hogy saját hőseinket sem ismeijük. 1992-ben egész Amerika megemlékezett a híres homesteadi acélsztrájk százéves évfordulójáról. Az amerikai történelem olyan fontos mozzanata ez, amit még az általános iskolák színvonalán is tanítanak. Hét mártírja volt az acélsztrájknak. Most állítottak nekik emlékművet. Mindenki versengett, hogy etnikai közössége elismerést kapjon, csak mi nem. Pedig a hét közül egy 33 éves nagycsepelyi születésű acélmunkás volt Szabó József. Mindez ott van a pittsburghi egyházunk anyakönyvében. Megengedtük, hogy még a nevét is elírják, illetve kicseréljék, mert mi magunk nem becsüljük meg a saját történelmünket. Nem csak Kossuth volt Amerikában, de immáron milliónyi amerikai magyar, akik történelmet írtak, de ez sohasem érdekelte az ún. „országos”

Puskás Julianna, Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940 (Budapest, 1982).

2- Tiszteletre méltó kivétel Pásztor László, aki Amerikába érkezése óta aktív egyháztag és presbiter a pittsburghi egyházban. V.ö. Várdy Béla, The Austrian-Hungarian Mind (New York).

32 ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám