Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)
1994 / 1. (123.) szám
ladt, hanem a hazai irodalom nyomvonalát próbálta meg felvenni. A hazai irodalmat azonban negyvenkilenctől belekényszerítették egy sztálinista alapozású, elképesztően korszerűtlen beszédmódba és nyelvkezelésbe, amely mára talán már nem is csak negyven-ötven éves lemaradását jelenti irodalmunknak az egészségesen és szabadon fejlődő világ irodalmi kérdésfelvetéseitől. Az emigráció irodalma talán nagy lehetőséget szalajtott el, amikor a szívére, s nem az eszére hallgatott ebben az esetben. A Nyugat magyar irodalmának másik jelentős vonulata megértette, vagy csak másként értette az idők szavát, és nem Magyarország szemléletközpontú irodalmat hozott létre. A nyelvkritikai beszédmód és a klasszikus avantgarde két pólusán alkották meg a műveiket; ők esztétikai értelemben erősen erjesztő hatással voltak a magyarországi alkotókra. A rendszerváltással a politikában beköszöntött új-konzervativizmus azonban érdekes módon az irodalomban is jelentős pozíciókat foglalt el. így jórészével hazai bázis nélkül maradt ez a kétségkívül jelentős, és a modern értékrend és formakultúra köré berendezkedett gárda — a klasszikus költészeti minták nyomvonalán haladó újabb irányok hallani sem akarnak az avantgarde eltévelyedőkről. Fórumait részben feladva — így pozícióit elveszítve, meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe került az emigráció irodalma. Két nyugati — kimondottan irodalmi orgánumban artikulálhatja még nagyobb számban magát: az egyik az Arkánum, amely deklaretíve csak az avantgarde törekvések befogadója, a másik pedig a Szivárvány, amely semmilyen törekvéstől nem zárkózik el az esztétikai megformáltság szintjén. Mindkét lap Amerikában szerkesztődik — a Szivárvány immár félig Pesten —, tudomásom szerint mindkét lap megélhetési, olvasói, teijesztési, előfizetői gondokkal küszködik, így jövője bizonytalan lehet. Itt tartunk ma. Vagy még itt sem. Amíg az irodalom új honfoglalása le nem zajlik odahaza, addig nagyon nehéz lesz pontos kijelentéseket tenni ebben a témakörben. És nagyon sok dolgot még csak nem is érinthettünk. A rádió, a tévé bekebelezése körülötti botrányok és a Duna-tévé körüli zavarosságok kihatását az irodalmi közérzetre, illetve az irodalom intézményrendszerének az újjászerveződése; az alapítványok orientáló és zsaroló, egymással szemben írókat és csoportosulásokat kijátszó tevékenységére; a hirtelen beáramló erőszak-, pornográf-, giccs- és nosztalgiairodalom ízlésromboló hatására és közönségelvonó szerepére... A magyar irodalom ma az átalakulás válságát éli át. Egzisztenciális és esztétikai értelemben is, a kettőt természetesen nem lehet elválasztani egymástól. Évek, talán évtizedek után forxja csak ki magát az új viszonyok között a tájékozódását és sok esetben mértékét vesztett, lehetőségeivel még élni nem tudó, gazdagodását még fel nem ismerő és fel nem használó magyar irodalom. Egyszer meg kell értenie végre: az irodalomban nincs baloldal és nincs jobboldal, az irodalomban csak érvényes szavak vannak. Ennyi. Mit tehet még hozzá ehhez a benne lévő? Hit, illúziók nélkül — mondta egy — a köztudatban — mára csak kommunista szimpatizánssá visszavedlett államférfi. Kételkedem, tehát vagyok — mondja egy magyar író, Lake Hope-ban, 1933 augusztusában. □ 28 ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám
