Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)
1994 / 1. (123.) szám
tendők, hogyan képzelhető el az átjárás otthonmagyar és máshol-magyar között? A nyugati magyarság szerepe mégiscsak a szabadságformák keretei között ragadható meg, s meg fognak döbbenni azon, amit mondok: ma is csak itt megragadható, vagy itt érdemes definiálni. Engem némileg ijeszt, hogy az emigrációs körök is politikai orientációkat keresnek a változások óta, párttámogatást és/tehát párthűséget gyakorolnak, változó fokon és formában. Ebben én veszélyt látok, függetlenül a kormányzóvagy ellenzéki pozícióktól, annak a szuverenitásnak és független véleménygyakorlásnak a feladását, amely miatt oda kellett figyelni mindeddig az emigráció véleményére, bárhonnan érkező kijelentéseire. (Mindenhová azért nem volt szabad odafigyelni.) A helyzet ugyanis az, hogy ma a magyar demokrácia pártok harcos diktatúrájaként is értelmezhető, minden oldalról folyik a társadalom, ezen belül az értelmiség szorítása, megszorítása, kiszorítása. Ebben a helyzetben egy objektivitásra törekvő, ezeket a nyomásokat nem a bőrén viselő emigráció józan véleményformálása, és — hangsúlyoznám — független, csak az igazság által vezérelt szolidaritása nagyon sokat jelenthet. Ehhez azonban a teljes pártatlanság állapotában kell vagy kellene lenni. Rátérvén az irodalomra, meglehetősen sok dilemmával találkozhatunk. A nyugati magyarság irodalma, mint ellenséges propaganda, évtizedeken keresztül a betiltott alkotások listáján szerepelt. A hazai értelmiségnek ezért is jelentett különösen nagy izgalmat ezzel a tiltott irodalommal megismerkedni. Fontos missziós szerep jutott ebben az időben az emigrációnak: közvetíteni azokat a nyugati magyar és nem magyar értékeket, amelyeket elzártak a hazai horizont elől nem csak ideológiai szinten feszülő drótok. Egy Márai-kötet, egy Határ Győző-szöveg, egy Jászi-, Cs. Szabó- vagy Szabó Zoltán-esszé, vagy a másik esztétikai frontvonalról Joyce-szöveg, Derrida-eszmefuttatás — sorolhatnám még sokáig —, esemény volt a hazai szellemi élet számára. A rendszerváltás/változás nagy és heurisztikus pillanata volt, hogy az emigráció és az irodalma szabadon beérkezhetett az országba, ez emigráció műveit és szerzőit integrálhatta a hazai irodalom. És természetesen jogos volt az igény: az egyetemes magyar irodalom rangsorába kerüljenek be, illetve kerüljenek helyükre a nyugati magyarság értékei is. Olyannyira erős volt a remény és nagy volt a lelkesedés, hogy az emigráció irodalmi fórumai sorban adták át a helyüket a hazai orgánumoknak. Ki úgy, hogy egy ideig mutációként működött — lásd Új Látóhatár —, ki úgy, hogy hazaköltözött — lásd párizsi Magyar Műhely —, ki úgy, hogy megszűnt, lásd Irodalmi Újság, Katolikus Szemle. Ha egy nagy közös irodalom van, mi szükség lehet emigrációs fórumokra? A kezdeti lelkesedést és reménykedést a keserűség hangjai váltották fel. Az emigráció irodalma eddig a pillanatig még nem integrálódott a magyar irodalom egészébe, legalábbis a napi — az aktuális — megnyilvánulások szerint. Néhány szerző bebocsáttatást nyert ugyan a Pantheon felé vezető lépcsősor várótermébe, de az emigráció irodalmának nagyrésze megint kívül maradt. A csalódás sajnálatos, de két okból, illetve két téves elvárásból eredően várható volt és könnyen megmagyarázható. Tévedett a hazai, nem teljesen tájékozott, mostanra részben botcsinálta és felkavarodott irodalom abban, hogy az emigráció irodalmában minden mű jó és minden alkotó tehetséges, és szervesen a hazaihoz — vagy az egyetemeshez — illeszthető. Nem cinikus, inkább szomorkás megjegyzés: könnyű volt addig szerkesztőknek, íróknak hitegetni a nyugatiakat is, amíg biztosan tudták, hogy a politikai viszonyok nem teszik lehetővé, vagy jócskán korlátozzák ez ígéretek beválthatóságát. Ugyanakkor tévedett az emigráció is, amely kialakította az idők folyamán az értékrendjét, hogy az általa elképzelt, vélt helyiértékek a magyar irodalom egészének az összefüggésében is megvédhetőek lesznek. Keserves csalódások időszaka volt a nyugaton alkotók nagyrésze számára az eltelt pár év, hiszen a különösség, a tiltottság és távolság vonzó mázának lefoszlása után a hazai irodalom meglehetős brutalitással bánik az itt élő alkotókkal. Ennek is két oka van. Az egyik, hogy a magyar irodalomban egy ideje az újfajta nyelvkezelési technikák kerültek az érdeklődés középpontjába. Megszűnni látszik a nyelvbe vetett addigi bizalom — a nyelv egy ideje nem a gondolatok hordozóanyaga, hanem önálló, önmagát létrehozó és önmagára állandóan reflektáló valóságdarab. Ezek a problémák természetesen a világirodalmi tendenciáknak való kései megfelelésnek a következményei. Az emigráció irodalma ezen a ponton veszítette el a helyzetbeli előnyét. Ennek az irodalomnak a túlnyomó része ugyanis nem a világban zajló trendek nyomán ha-ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám 27