Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)
1994 / 1. (123.) szám
fordítva csak ritkásan történtek, történhettek, bár jelzem, történtek efféle dolgok. A jelenségnek ugyanis erős etikai vetülete van: ha nem veszem figyelembe, hogy az általam közölt férfiú Aradon vagy Dunaszerdahelyen, Adán, netán Munkácson él, illetve, ha ő nem hajlandó kizáróoknak elfogadni a ráerőszakolt gátat, s a Magyarországon élőt csak a magyar nyelvben élőnek tekinti, akkor hiába a határok és a farkaskutyák, a lehallgatott vagy leszerelt telefonok, az elfogott levelek vagy a határon széttaposott könyvek: a közös nyelviség és szellemiség fólülemelkedik a térség eluralkodó nacionalizmusán, fittyet hány az őt újra fenyegető erőszaknak. Pürroszi győzelem ez, de alapvető felismerésünk kell legyen: nekünk, írástudóknak, a szellem, s nem a politika fegyvereivel, illetve módszereivel kell a küzdelmeinket megvívni. Nekünk nem a határok dolgát és a kisebbségi jogokat kell követelnünk: ezek a mai világban már a politika asztala mellett kell elhangozzanak. Nekünk a határok nélküli közös szellemiség kiharcolására van lehetőségünk, ahhoz van elhivatottságunk, arra van felhatalmazásunk, annak a megteremtése a kötelességünk. Legyünk tisztában vele: nem látványos cél ez, nem olyan szívdobogtató és könnyfacsaró, mint a politikai szólamokban megfogalmazható általánosságok, de közös létezésünkhöz az első, kihagyhatatlan lépés. Nem lehetünk azonban elégedettek még mindig a kisebbségi alkotások kellő és (párt)politikamentes szelektálásával, illetve a kisebbségben élők alkotásainak a magyar irodalmi rangsorba behelyezésével. Mintha megtorpant volna a hazai irodalom a kisebbségek felé irányuló gesztusaiban, mintha hirtelen félteni kezdenék írók a pozícióikat a nem kevés — ám nem is túl sok — jelentős, nemzeti kisebbségben alkotótól. Külön probléma ezen alkotók és műveik, de általában véve is ezen irodalmak nyelvkezelésének a mássága, illetve a nyelvhez való szükségszerűen értékőrzőbb — más aspektusból természetesen konzervatívabb viszonya, melynek feldolgozása, elhelyezése nyugtalanítóan sürgető kérdése az egyetemes magyar irodalomra törekvésnek. Mintha megelégedni látszanék az irodalom a hangzatos kijelentésekkel és a látványos, bár túl sokat nem jelentő kijelentésekkel, gesztusokkal. Ismét a könnyebb ellenállás felé... 2. A rendszerváltás/változás nem csak a magyar társadalom identitásválságát idézte elő, de feltételezhetően az emigrációét is. Nem gondolnám, hogy nekem kellene az önök problémáit elősorolnom, természetesen kísérletet sem teszek erre. Ahhoz azonban, hogy az emigráció és a hon irodalmának a megváltozott kapcsolatrendszerérői szót ejthessek, néhány általános kijelentést meg kell tennem. A legfontosabb természetesen az, hogy a rendszerváltás/változás létében kellett, hogy megrengesse az emigráció státuszát. Megszűnt ti. az a politikai éra, amely nem csak létrehozta, de életben is tartotta az emigrációt. Nos, ha jól értelmezem, ez a politikai ok megszűnt. Van-e akkor magyar emigráció, s ha van, hogy van? Van magyar emigráció, hiszen önök itt ülnek velem szemben. (És egészen jól-lévőnek látszanak.) Komolyra fordítva: merre halad az emigráció szekere vagy limuzinja, elvileg milyen lehetőségei vannak ma az emigrációnak létfunkciói betöltéséhez, más megfogalmazásban: ha van emigráció, miért kell lennie, mi adja a létezése értelmét? Azt gondolom, az emigráció nem szűnt meg, és ez természetesen van így. Szerepe azonban megváltozott, bizonyos értelemben csökkent létének a fontossága, más megközelítésben változatlanul szükség van, lenne az emigrációra. Miről van szó? Az emigráció a kommunizmus éveiben a szabad kritika szerepét töltötte be, a szabad protestálás és reflektálás gesztusát gyakorolhatta, s kiemelt helyet foglalhatott el a magyarságtudat megtartásának nyílt, nyilvános eszközökkel történő vállalásával. Kétségtelen jelentőségét sem túl-, sem alábecsülni nem szabad. Hiszen az emigrációban megjelent szövegek, tiltakozások és szolidaritási nyilatkozatok erjesztő hatása és támogató ereje csak nagyon későn érte el a rendszer erős védőgátjai miatt a hazai, szélesebbnek mondható rétegeket. Néha még az értelmiséget is. Másrészt, az emigráció sokfélesége, s talán máig tartó ijesztő megosztottsága jelentős mértékben csökkentette az említett szerep betöltésének az esélyeit. Ha az emigráció egyik legjelentősebb alkotója, Márai Sándor is azt írhatta, „Magyarország nem turisztikai hely — értsd az emigráció számára —, hanem ellenséges célpont”, és nincs disztinkció kommunista rendszer és ártatlan lakosság, akár csecsemők és gyerekek és tehetetlen öregek szintjén sem, nos, akkor nekem, Budapesten élő bűnösnek, ellenséges célpontnak azon kell erősen eltűnődnöm, hogy kinek vagyok az ellenségés célpontja, és miért. Meg azon, válhat-e számomra ellenséges célponttá a hazám? Ha az otthon élők, otthon maradottak és születettek mind kommunistáknak tekin26 ITT-OTT 27. évf. (1994), 1.(123.) szám
