Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)
1994 / 1. (123.) szám
nünket. Jogos igény, de nekünk is vállalnunk kell Magyarországot. S melyik Magyarországot? — kérdezhetnénk. A nemzetet, a nemzet egészét. Ha három részre tagoltan élünk is, a nemzet, a magyar egyetemesség gondolata az, aminek lelkünk rétegeiben legfelül és legmélyebben kell lennie. Ha szónokinak hangzik is a kérdés, mégis szükségesnek érzem: Mi lesz veled, világ szórvány- és szigetmagyarsága? Mi lesz veletek, velünk, határon kívüli nemzeti közösségek? Ma és holnap? Lesz erőd, erőnk, helyzetünk meghatározására? Lesz-e erőnk szembeszállni újramegosztásunk fertőzésével? Legyen erőnk a hazát, a szellemi hazát, a magyar egyetemességet, a magyar szolidaritást művelni és gyarapítani! Ott, ahol élünk... Legyen erőnk. □ Irodalmi és közéleti változások Erdélyben a 80-as, 90-es évek fordulóján Kántor Lajos (Kolozsvár) 1989. decemberi romániai események első évfordulójára különszámot szerkesztettünk a Korunk szerkesztőségében. Az időközben történtek hatása alatt „bányász-számnak” neveztük el a folyóirat harmadik folyama első évfolyamát lezáró összeállításunkat. Most, amikor egy nagyobb időszakot átfogni próbáló tanulmány írására vállalkozom, dokumentumokat gyűjtök össze s egyúttal emlékezem, nem tudom megkerülni, hogy idézzem, amit közel három évvel ezelőtt „Decembertől-decemberig” a Korunk említett számának élén írtam le: Személyes történelmünk és a közösségi történelem íratja az 1990. decemberi számunkat is. Temesvár, Nagyszeben, Bukarest, Kolozsvár 1989-es decembere ma is válaszra vár, mint ahogy nincs megnyugtató válasz Marosvásárhely márciusára sem. Befejezetlen perek — a nagybetűs Befejezetlen Per, mely nem csupán ezt az országot, de bukott hatalom visszarendeződésével s a felélénkült nacionalizmusokkal egyszerre küzdő vagy annak (boldogító?) szurkában fövő Közép-Kelet-Európa s egy tegnapi világrendszer egészét érinti —, lezáratlan és még sokáig lezárhatatlan aktacsomók foglalkoztatják az embereket, miközben újakat kell (kellene) nyitni. Az elemi szükségletek — étel és meleg lakás mellett a szabadság — hiánya vitte ki a munkásokat Brassóban az utcára 1987 novemberében, még előbb hasonló kényszer robbantotta ki 1977-ben a Zsilvölgye lázadását; hogy aztán 1990. június 13-15. között sikerüljön egy új manipuláló hatalomnak (vagy a mögötte megbújó réginek, gyűlöltnek) éppen a bányászokat mozgósítania, felhasználnia a demokratikus változásért leghangosabban kiálló bukaresti diákok és értelmiségiek ellen. Egyre többen és egyre erőteljesebben jelzik, az írott szó s a mind gyakrabban közvetlenül a tömegekhez kiáltott szó erejével, antitotalitárius fórumokon, hogy egy folyamat részeiről, lényegében ugyanazon harc állomásairól van szó. Amikor dőlni kezdett a berlini fal; amikor a menekülők áradata előtt megnyitották a magyar határokat; amikor tőlünk is megállíthatatlanul szöktek az emberek zöld határon (árkon-bokron, folyón) át; amikor lengyelek, németek, csehek kivonultak városaik tereire — föl kellett tenni a kérdést, mi a kevésbé veszélyes és mi az eredményesebb: országúira, vagy utcára? És 1989. december 15-16. meghozta Temesváron — az országút menekülői után — a Forradalmi Utcát nálunk is. Jött aztán december 21. és a sok további (ismeretlen?) nap és hét. Jöttek a koszorúk és karácsonyfák, a hősök és áldozatok emlékére. Jött az eufória, a közös harc tudatából kinövő hit a megbékélésben — nem utolsósorban a nemzetiségi megbékélésben, együttműködésben. És jöttek a hodáki, marosvásárhelyi botosok. És jöttek a bányászok. Jött a rémület. Jött a gyűlölködés. A tűzhely melege helyett a Tűzhely (Vatra) pokoli lángja. És természetesen a tűzoltás ismétlődő — soha abba nem hagyható — kísérlete. Az állandó készenlét. De jött, és most már elodázhatatlanul jelen van, az érdemi magyarázat igénye is. A fogalomtisztázásé. így pl.: mit jelent az, hogy bányász? Mit jelentett tegnap, és mivé torzulhatott tudatunkban az Egyetem terén történtek után? Hogyan függ ez össze 1977-tel, 1987 novemberével és azzal, ami 1989 decemberének második felében történt? Ami ebben az országban történt, és ami körülöttünk végbement, végbemegy? És mi lesz a kéznyújtással? Eljön-e végre, határokon belül és határokon átnyúlva, az érdekek egyeztetése? A döbbenetes az, hogy az itt felsorakoztatott 20 ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám
