Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)
1994 / 1. (123.) szám
kérdések egytől egyig ugyanúgy időszerűek, mint három évvel ezelőtt voltak, sőt a legeslegújabb, 1993. augusztusi események még hangsúlyozzák aktualitásukat. A zsilvölgyi bányászok sztrájkja, a nap mint nap idézett dokumentumok 1989 decemberéből, a megoldatlan nemzetiségi konfliktusok, a be nem tartott ígéretek, Románia és Magyarország nem javuló viszonya — csupán néhány probléma a mérhetetlen halmazból, melyet szét kellene bogozni, a térség békéje érdekében. A visszarendeződés ijesztő jelei ismét országúira késztetnek ezreket, százezreket — persze, a mai romániai kivándorlás jelentős része gazdasági okokra is visszavezethető, elsősorban azokra. Az egyéni tiltakozásnak olyan döbbenetes megnyilvánulásai is vannak, mint a kolozsvári sortűzben lelőtt és csodával határos módon életben maradt ifjú forradalmár, civilben színész Cálin Neme? öngyilkossága ez év nyarán. Ez a hír éppen úgy megrázta az ország ellenzéki részét, mint a kultúra embereit az, hogy a világhírű, Amerikából hazatért és a bukaresti nemzeti színház élére került rendező, Andrei §erban kénytelen volt lemondani igazgatói állásáról, mert a Vácáriukormányban a művelődési tárca élén olyanok állnak, mint a színész Mircea Albulescu, aki annak idején nem csupán elmondta, teljes átéléssel, a Ceau?escut dicsőítő verseket, hanem maga is írt (színész létére!) ilyeneket, ma pedig bírálja, támadja a modern színház nagy varázslóját, az igazi humanista Andrei Síerbant És ehhez szabad kezet vagy éppen biztatást kap. Vannak szerencsére biztató jelek is. Én nem egyik vagy másik ellenzéki párt ténykedését, valamelyik tiszteletre méltó ellenzéki politikus megnyilatkozását, gesztusát emelném ki, hanem a művelődési életnek, a sajtónak egy-két mozzanatát. Azt például, hogy Bukarestben megjelenik egy Academia Catavencu című szatirikus hetilap, a költő (s az írószövetség elnöke) Mircea Dinescu szerkesztésében, s ez a lap szóban és képben mindent elmond, ami a mai román társadalomról, politikáról kritikailag elmondható. Az alternatív gondolkodásnak olyan fórumait is megemlíthetném, mint a 22 vagy újabban a Dilema című hetilap; ez utóbbit a volt művelődési miniszter, az esztéta-filozófus Andrei Plesu igazgatja, kétségtelenül európai szellemben. És vannak végre, az említettek mellett, olyanok, akik vállalják a dialógust — más nemzetek képviselőivel. Ha lehet előrelépésről beszélni, úgy az 1993. nyári bálványosi és illyefalvi, elsősorban liberálisokat, de nem csak őket mozgósító tanácskozások, előadások, viták említhetők. Meghallgatták egymást románok és magyarok (meg a távolabbról érkezettek is), s ha közös platformra nem jutottak is, a gondolat talán megfogant. Mindenesetre az említett két helyen senki sem tagadta, hogy igenis van Romániában nemzetiségi kérdés; a Ceau?escu-korszak után ugyanis az Iliescu nevével fémjelzett hosszú időn át ugyanazt állította, mint az előző, s lényegében a porhintés módszeréhez folyamodott — ebben a kérdésben is. Hol állunk ebben a nehéz, zavaros világban mi, erdélyi, romániai magyarok? Amikor Bálványost és Illyefalvát említem, akkor lényegében jó bizonyítványt állítok ki önmagunkról — talán túlzottan is jót. Ha az otthoni magyarság nagy részét felölelő, legalábbis érdekeit felvállalni kész Romániai Magyar Demokrata Szövetséget nézem; ha a magyar többségű megyék, városok vagy falvak helyhatósági vezetőiről akarnék ítéletet mondani; ha gazdasági önszerveződésünk, kezdeményeink szintjét tekintem — korántsem fogalmazhatok ilyen pozitívan. Sajnos, az 1989-ben megvolt előnyünket társadalmi tapasztalatban, tájékozottságban jórészt elveszítettük, gazdaságilag pedig különösen hátrányos helyzetbe kerültünk. Ezt azonban nem kívánom részletezni, nem az én asztalom. Legalábbis nem mondhatom szakembernek ebben magam, jóllehet felelősségemet nem akarom másra osztani, amennyiben az RMDSZ elnökségi tagjaként (1990-91-ben), majd a küldöttek Országos Tanácsában, 1993 januárja ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám 21
